Lesz itt a Felvidéken vagy a Csallóközben magyar ember ötven év múlva? Vagy páran itt maradunk folklórelemnek, hogy mutogassanak, mint a kurta szoknyát? Sorozatunkban a beolvadás miértjeire keressük a választ. 

 

Öllös László politológus, filozófus, a Fórum Kisebbségkutató Intézet elnöke. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatója. Elsősorban az emberi és a kisebbségi jogok problémáival foglalkozik. Az MTA köztestületi tagja.

– Miként látja politológusként az asszimilációt Szlovákiában?

– Gyakorta jelenik meg a szlovák sajtóban, hogy a magyarok beolvadása természetes folyamat. Ez arra utal, hogy semmilyen erőszak, kényszer nincs benne, hanem ez a természet rendje. A természetesnek mondott asszimiláció fogalmával az emberekben azt az érzést keltik, hogy NEM IS LEHET MÁSKÉNT. Ez nem igaz. Ha megnézzük Nyugat-Európa többi államát, látjuk, hogy nem így van. Számos országban élnek kisebbségek anélkül, hogy asszimilálódnának. A folyamatot csak akkor tekinthetnénk természetesnek, ha az ember két egyenrangú közösség esetében váltana nemzetiséget. Tehát ha mindkét közösség identitást képző jegyei egyenrangúak volnának: a magyar nyelv a szlovák nyelvvel, a szokások, a gazdasági és a társadalmi élet. Esetünkben ez nincs így. Van a domináns nyelv és kultúra – és vannak az alávetettek. Hazánkban a magyar nyelv az alávetett csoportba tartozik. Ezért én nem az asszimiláció kifejezést szoktam használni, hanem az asszimilálást. A beolvasztást. Aki nem a domináns kultúra alá tartozik, azon folyamatos nyomás van. Vállalásszerűen kell megélnie a saját identitását. Az államhatalom olyan helyzetet teremt, hogy nyomás alatt tartja a társadalmat. Olyan identitással ruházza fel a többséget, amin keresztül azok egy része is nyomás alatt tartja saját környezetét. Azt sugallja a kisebbség felé, hogy az ő vállalásuk hiba, nem jó.

– A politika hatással van az asszimilációra. Mindig így volt?

– Igen, de ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell nézni a múltat. A nacionalizmus elméletéről folytatott első viták arról szóltak, hogy uralható-e ez a jelenség. Oda jutottak, hogy olyan szenvedélyekről van szó, amelyek veszélyesek lehetnek az állam egységére nézve. Ennek az egyik első teoretikusa John Stuart Mill angol filozófus volt, aki szerint INGATAG lesz az olyan állam, amelyik teret ad más nemzeti szenvedélynek. Egy államban csak egynek szabad maradni! Egyik kritikusa úgy érvelt, hogy márpedig Svájc működik, és nem is akárhogy. Mára Európában megszaporodtak az olyan államok, melyekben a kisebbségeknek speciális autonómiáik vannak: Olaszország, Spanyolország, Finnország, Nagy-Britannia... Az utóbbiban a skót népszavazás megmutatta, hogy a nemzeti különbségnek nem kell elszakadáshoz vezetnie. A többség együtt akar élni az angolokkal. Ez a minta kezdett elterjedni Nyugat-Európában, csakhogy az emberjogi rendbe nem lett beillesztve. Nem csupán arra volna szükség, hogy a többségi társadalom a fejlődéshez minden jogot és szabadságot megadjon a kisebbségnek, hanem annak elismerésére is, hogy a kisebbséget ezek természetes módon illetik meg. Hogy mit szeretne a szlovákiai magyarok zöme? Szerintem valami hasonlót. Sőt, alighanem azt is, hogy Magyarország és Szlovákia kapcsolatai egészen közelivé váljanak. Akkor ugyanis mi centrális helyzetbe kerülnénk. Ebből a legkülönfélébb előnyök származnának a magyar kisebbségre nézve: akár pozíciókban, pénzben, ismeretekben, lehetőségekben is megjelenő előnyök. Ha Szlovákiában a gondolkodásmód váltani tudna, és a politika felismerné az új látásmódot, az sok előnnyel járna mindkét fél számára. 

– Lát erre esélyt?

– Igen, csak nem azonnal. Mindenekelőtt beszélni kell róla. Ebben a pillanatban nagyon erős helyi hatalmi érdekek dolgoznak ellene: minimálisra szorítják azt a teret, ahol a váltás előrevihető lenne. Az utolsó egy évtizednyi időszakban még szűkebbre szorították, mint amilyen a kilencvenes években volt. Akkoriban a szlovák sajtó sokkal többet foglalkozott a magyar ügyekkel. Több olyan szlovák közéleti személyiség is volt, aki nyíltan támogatta a magyarok törekvéseit. Az elmúlt évtizedben a téma teljesen ki lett szorítva a szlovák médiából. Az ilyen kérdéseket nem illik felvetni, és olyan magyar politikus kapott teret és dicséretet, aki HALLGATOTT róla. Ma az olyan szlovákok száma, akik nyilvánosan állást foglalnak, és kiállnak a magyar ügyek mellett, közelít a nullához. Pedig a problémákról beszélni kell, mert egy deformált és agresszív többségi nemzettudat szélsőséges irányba is eltolódhat. Ha az ország zöme elfogadja, hogy uralkodik mások fölött, mivel ők más nemzetiségűnek születtek, akkor elfogadja az erőszakos különbségtevés elvét. Ennek már csak az egyik variációja, hogy a sajátjai között is keresni kezdje, ki nem tartozik oda. 

– Volt-e a rendszerváltást követően politikai kezdeményezés az egyenjogúságra?

– A ’90-es évek elején a szlovákiai magyarok körében kétféle stratégia alakult ki azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk kezdeni a helyzetünkkel. Az egyik, hogy kapcsolódjunk be az ország demokratizálásába, sőt, legyünk annak az egyik vezető ereje. Vegyünk részt a kormányokban, támogassuk az összes előremutató reformot, és közelítsük az országot a Nyugathoz, így a mi jogaink is ennek a folyamatnak a részévé tehetők. A másik stratégia lényege, hogy kényszerítsük ki ezt. Mindegy, ki kormányoz, és milyen vonalat követ. Ha mi katonásan megszerveződünk, akkor a magunk erejére, Magyarország támogatására, valamit a nemzetközi jogra támaszkodva az egyes szlovák kormányokból ki tudjuk kényszeríteni. Utólag látható, hogy egyik stratégia SEM HOZOTT EREDMÉNYT, sőt, a kettő kombinálása sem. Majd mindkettő deformálódott. Az egyik elment pusztán gazdasági érdekkövetésbe, a másik egy része elkezdett belelógni a szélsőségbe. Új tervvel pedig még mindig nem rukkolt elő a társaság. Jelenleg ez a tanácstalanság uralkodik. Az emberek többsége ezt érzi, és sokan nem is vesznek részt a választásokon. Itt volna az ideje új dolgokat kitalálni és nem megijedni a kritikus gondolkodástól sem. Kritika nélkül ugyanis nincs fejlődés. Az egészben az a groteszk, hogy ez az állapot nemcsak bennünket sújt, hanem az uralkodó nemzetet is. Nélkülünk szintén nem képesek változtatni azon a TORZ NEMZETI értékrenden, ami a körükben uralkodik, ami pedig szintén pusztító. Annyi már ma is látható, hogy sokan elvándorolnak. A megjelenő és erősödő újfasizmusról nem is beszélve.

– Nem hozható ez összefüggésbe azzal, hogy ez az ország még fiatal?

– Ennek nincs jelentősége. Nézzük csak Svájcot, miként cselekedett, amikor fiatal országnak számított. Az idő önmagában nem old meg semmit se. Telhet-múlhat, de a dolog érdemben nem változik. Az orosz történelmet szokták példaként felhozni: időből van rengeteg, fejlődésből pedig alig.

– A Kárpát-medencében rohamosan fogy a magyarság, az összes elcsatolt területen.

– Mindenhol van asszimilálás, de azt is megláthatjuk, hogy akik asszimilálják a kisebbségeket, azokat szintén szorítja a cipő. A romániai és a szlovákiai kivándorlási trendekből látni, hogy a saját csapdájuk őket is foglyul ejtette. A számok viszont nem hazudnak.

– Úgymond, az érvényesülés végett sokan letérnek az útjukról – és identitást váltanak. Mi erre a megoldás?

– Empirikus felméréseink azt mutatják, hogy a szlovákiai magyarok zöme nem így gondolkodik. A többség nem íratja szlovák iskolába a gyermekét. Akik szlovákba íratják, azok egy része is magyarnak tartja magát. A mi fogyásunknak csak részben írható a beolvadás számlájára – a többi az elvándorlás és a népesedés okán van. Mi, persze, most csak a beolvadásról beszélgetünk. Igen, vannak, akik karrierszerűen gondolkodnak, mások szórványban élnek, ahol a nacionális nyomás sokkal nagyobb. Ha az érdekképviselet hatékonysága gyenge, akkor a nyomás erősödik. A felvilágosítás nagyon fontos, de önmagában véve nem elég. A felvilágosítás egy olyan eszköz, ami nem helyettesíti a jogokat és a pozíciókat. Anyanyelvén az ember jobban érvényesül! Sokkal kreatívabb, szabadabb az ember, vállalkozóbb szellemű, új ötletekre nyitottabb, ha az anyanyelvén tevékenykedhet. Nem véletlenül titkolják azokat a statisztikákat, amelyek azt mutatják, hogy a szlovák iskolába íratott magyar gyerekek hogyan érvényesülnek. Nagyobb részük rosszabbul, mint ha anyanyelvén tanult volna. Somorján barátaimmal a rendszerváltást követően kampányt kezdtünk a magyar iskolákért. Egy tanárral és egy szülővel felkerestük az iskolaköteles gyerekek szüleit, és meghívtuk őket a magyar iskola nyílt napjára. Másfél osztállyal több gyerek lett. Sokszor ennyi is sokat segít. Ám ismét hangsúlyoznám: magát a státuszt, hogy mi magyarként legyünk egyenrangúak az országban, semmiféle felvilágosítás nem helyettesíti.

– Ehhez az is hozzátartozik, hogy éljünk nyelvi jogainkkal, és kérjük a kétnyelvű hivatali dokumentumokat. 

– Persze, az állampolgári öntudat kulcsfontosságú. Ám a megoldás az volna, ha ilyesmire nem is lenne szükség. Azaz ha minden program jól működne, és regionálisan a magyar a szlovák nyelvvel egyenrangú volna, azaz hivatalos nyelvvé válna. A kisebbségi nyelvek európai chartája erre minden feltételt megad, csak be kellene tartani. Ahogy Európa számos országában, itt is legyen regionálisan két hivatalos nyelv! És nem kevesebb! Ehhez elsősorban törvény kell, amelyben ezt elismerik. Az igazi az volna, ha mindez bekerülne a szlovák alkotmányba, ami által nem válna kormányfüggővé. Mindehhez pedig értékrendi változásra van szükség, amiről már beszéltünk – s amiből a 20. század borzalmaival való szembenézés is következne. (A szerk. megj.: lásd a Beneš-dekrétumokat.) Az volna a jó, ha a változások nem az ország homogenizálásában keresnék az erőt, hanem a többszínűségben. Amiből – minden túlzás nélkül állíthatom – a polgárok döntő többségének előnye származna.

Ando Krisztina

Új Nő csapata
A te vállalásod hiba, nem jó!
Öllös László politológus, filozófus, a Fórum Kisebbségkutató Intézet elnöke. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatója. Elsősorban az emberi és a kisebbségi jogok problémáival foglalkozik. Az MTA köztestületi tagja.