Különbözik. A szlovákiai magyar az anyaországbelitől. Miben? A kérdésre Feledy Durica Katarina kereste a választ, akit Somorjáról vitt a szerelem Budapest kellős közepébe.

Ezek a magyarok mennyit affektálnak! Magyarországiakkal üzletelni? Soha! Jé, milyen cuki akcentusod van! Hol tanultál meg ilyen jól magyarul? Jaj, ti szegény határontúliak! Gyere, veszek neked ebédet, és küldök használt ruhát!
Ismerős frázisok, sztereotípiák, amiket gyakran hallunk magyarországi magyaroktól. Más világban élünk, ami nem olyan nagyon, de azért mégiscsak különbözik a miénktől. Milyenek vagyunk mi, szlovákiai magyarok, és milyenek ők, a magyarországiak?

Negyedik éve élek Magyarországon. Az első hónapok után kezdtem felfedezni a különbségeket. Talán a legszembetűnőbb az, hogy Magyarországon mindent átsző a politika. A szomszédok tudják egymásról, hogy ki a balos, ki a jobbos, az éppen kormányon levők neveit szitokszóként vagy pont fordítva, magasztalva használják, és szinte nincs olyan vasárnapi családi ebéd, ahol NE politizálnának. A szlovákiai magyarok is politizálnak, nálunk is jelen van a megosztottság, de nem abban a formában, ahogyan Budapesten.

Az egyik párt támogatói csak ugyanazzal a körrel barátkoznak, és jellemző az is, hogy családtagok nem beszélnek egymással évek óta a politikai véleménykülönbség MIATT. Amikor beköltöztünk az új házunkba, az egyik szomszédunk a bemutatkozást követően azt suttogta, hogy ott a sarkon „balosok laknak”.
Lényeges különbség köztünk és köztük, hogy itt Budapesten számon tartják, ki honnan jött. Itt nem mindegy, hogy városi, vidéki vagy értelmiségi családból származik, vagy „csupán” elsőgenerációs értelmiségi. Már az első beszélgetésnél gyakran kiderül, a sorok közt vagy éppen nyíltabban, hogy ki származik arisztokrata családból – és ki a zsidó. Fontosnak tartják megosztani egymással, és nagyon sokat beszélnek róla. A határon túli magyar egy külön kategória, amibe főként a székelyeket rakják. A felvidékiekről kevés (még kevesebb?) ismeretük van.
Aki eltöltött pár napot magyarországiakkal – nyaraláson, a Balaton-parton –, vagy munkakapcsolatban állt velük, az mind falra mászott a panaszáradattól. Magyarországon mindenki PANASZKODIK. Tényleg mindenki. A bolti eladótól kezdve, a játszótéri anyukákon át – mindig mindenki.
– Hogy vagy?
– Áh, ne is kérdezd: nem jár a villamos, postára is kell mennem, megint emelték az albérlet árát, nagyon gáz!
Ismerős párbeszéd, amit naponta sokszor hallok. Mennyivel más az, amikor a „hogyvagyra” az amerikaiak azt válaszolják, hogy remekül, a franciák pedig, hogy jól – jól. Persze, a szlovákiai magyarok is panaszkodnak, de ha egy tízes skálán kellene meghatároznunk, ki hol áll, akkor a magyarországiak tízest kapnának, mi pedig HÁRMAST–négyest.

A magyarországiak agyondumálnak mindent 
Hunčík Péter író, pszichológus szerint „a magyarországi magyarok lényegesen jobb verbális készségekkel rendelkeznek, és ezt a kommunikációjukban ki is tudják használni. Sokszor „agyondumálják” a kisebbségi embert, aki ilyenkor csak kapkodja a fejét. Az „agyondumálásnak” van egy másik mellékhatása is: több alkalommal az egész csak üres duma marad, „teljesítés” nélkül. Az is előfordul, hogy egyszerűen „átverik” az embert. Magabiztosabbak, mint mi vagyunk, sokszor az egójuk is „VERI a miénket” – mondja Hunčík, és nekem rögtön eszembe jut egy történet. Gimnazistaként a Szigeten, egy koncert után ücsörögtünk két barátnőmmel egy sátor előtt. Egy magyarországi fiú a barátnőmet nézte ki, beszélgettek egész este. Egyszer csak a lány álmosan azt mondta:

– Itt meg lehet fanni.
– Fanni? Maradjunk az Ádámnál! – válaszolta a fiú értetlenül.
A trehány beszéd, a gyér szókincs, a rengeteg „szlovakizmus” használata a magyar beszédben, sajnos, erősen jelen van a Felvidéken. Nem kell ahhoz nyelvésznek lenni, hogy húsunkba (nyelvünkbe) vágjon a különbség. Elég csak beülni egy dunaszerdahelyi kávézóba, és mindjárt repkednek az obcsánszkik, úradok, szociálkák. Szembetűnő a különbség a magyarországi parlamenti ülések szókincse és a szlovákiai magyar politikusaink szóhasználata közt. Míg Magyarországon választékos köznyelvet használnak, szófordulatokat, a gazdag szókincsből eredően eredeti jelzőket, addig a mi politikusaink beszéde egyszerű, tömör, néhányuk SZEGÉNYES magyar nyelven beszél.  Persze, a „mijeinknek” két nyelven kell helytállni, és az is nagy különbség, hogy egy egész napos tárgyalást követően, aminek a nyelve szlovák, kell magyarul nyilatkozni.
„Kicsit eltérően látjuk a világot”
– mondja Hunčík. S hozzáteszi: „hiába, mi más körülmények között szocializálódtunk. Nem rosszabbul vagy jobban, MÁSHOGYAN. Aminek vannak előnyei is. Meg kellett tanulnunk a szlovákság gondolkodását, metanyelvezetét, értékvilágát. Meg kellett tanulnunk azt is, hogy bizonyos helyzetekben szükség van az egyezkedésre, a kompromisszumokra, hogy nem csak mi élünk a világon, hogy nem csak a mi szempontjaink érvényesek, hogy létezik a miénktől eltérő értékrend is. SZÓVAL: TÁGABB A HORIZONTUNK! A magyarországi magyar az övéi között él. Nincsenek olyan vitái, küzdelmei, mint egy kisebbséginek, aki kénytelen védelmezni az anyanyelvét, iskoláit. Az intézményekért harcolni, tárgyalni, egyezkedni kell. Ez egy magyarországi magyarnak érthetetlen: ő nem küzd a MAGYARSÁGÁÉRT. Ha körülnézünk a világban, hamar kiderül, hogy bizony máshol is ilyen reláció áll fenn a többségiek és a kisebbségiek között. A többség asszimilálni akar, a kisebbség szeretné megvédeni magát és a jogait. Ez az egyik oldalon rossz, a másik oldalon viszont olyan, mint egy kiadós tréning, felkészülés az egyéb konfliktusokra. Tehát mi ezzel az állandó küzdelemmel életrevalóbbak vagyunk, mint elkényelmesedett barátaink a határ túloldalán. És a szlováksággal történt együttélés hatására kicsit megértőbbek és talán toleránsabban is, mint pesti barátaink. A fentiekből nyilvánvalóan az (is) következik, hogy az identitásunk egy kicsit különbözik a magyarországi identitástól. De nem annyira, hogy ne lennénk IGAZI magyarok!”

A magyar nyelv és kultúra ápolása tudatos odafigyelést igényel.
– Tizennégy évesen kerültem Pozsonyba, a Comenius Egyetemre. ELŐTTE nem volt személyes kapcsolatom külhoni magyarokkal – meséli tapasztalatait Garajszki Margit író, dramaturg. – Szlovák nyelv és irodalom szakon tanultam Pozsonyban, csupa szlovák osztálytárssal. Az első két év nyelvtanulással telt, nem találkoztam magyarokkal. Csak harmadikban jöttem rá, hogy az egyetemünkön van MAGYAR tanszék. Felvettem hát néhány órát – Grendel Lajos, Hizsnyai Tóth Ildikó, Dusík Anikó, Mészáros András óráit. Ezeken a szemináriumon találkoztam először szlovákiai magyarokkal. Az első benyomásom az volt, mikor beültem az órákra: mintha otthon lennék, Magyarországon! Hogy egy nyelvet beszélünk, és itt nemcsak a nyelvre gondolok, hanem úgy általában közös paradigmában mozgunk. SZÓVAL, van közös kulturális alapunk. A másik benyomásom: ez a közösség befogadó volt, rögtön úgy éreztem, hogy a része vagyok, lehetek magyarországiként is. Még akkor is, ha nincs közös személyes történelmünk, nincsenek közös ismerőseink, ami közöttük erősen megvolt. Még annyi tűnt fel, hogy az itteniek a szlovákokkal szemben mintha zárkózottabbak lettek volna, ami teljesen érthető. Bennem talán – magyarországiként – kevesebb előítélet volt a szlovákokkal szemben.  Én nem látok nagy különbségeket a magyarországi és a szlovákiai magyarok között. Talán csak abban, hogy míg Magyarországon éltem, nem kellett különösebb energiákat fordítanom az anyanyelvem ápolására. Itt Szlovákiában már igen. Hosszabb szlovákiai tartózkodás után döbbentem rá, mikor újra Budapestre látogattam, hogy a magyar nyelv mennyire gyorsan változik, és milyen NEHÉZ lépést tartani vele. A magyar nyelv ápolása Szlovákiában tudatos odafigyelést igényel, s nem jön csak úgy magától. Tehát sok mindenért, ami Magyarországon természetes volt, Szlovákiában nap mint nap meg kellett dolgozni. Ezt fontos különbségnek tartom a magyarországi és a szlovákiai magyarok között, és érdemes figyelembe vennie mindenkinek, aki netán kritikát fogalmazna meg a szlovákiai magyarokkal szemben, mondjuk, a nyelvhasználat terén. Elfogadhatatlan HIÁNYOSSÁGNAK érzem, hogy nem létezik szlovák–magyar, magyar–szlovák nagyszótár, hogy nincsen egy mindenki számára könnyen hozzáférhető, ingyenes online, folytonosan frissített nagyszótár. Ez nagyban megkönnyítené a Szlovákiában élő magyarok (legyen bár szlovákiai vagy magyarországi magyar) nyelvhasználatát azáltal, hogy tartalmazná többek között a szlovák köznapi valóság kifejezéseit magyarul.

Nem tetszik a kishitűségünk
Lampl Zsuzsanna, Pozsonyban élő, szlovákiai magyar szociológus saját megfigyelései alapján úgy látja, hogy „a magyarok – beleértve a szlovákiai magyarokat is – közvetlenebbek, barátságosabbak, nyitottabbak a szlovákoknál, amit egyébként sok szlovák ismerősöm is így lát. Talán a magyarországi magyarok még közvetlenebbek, mint mi vagyunk, ami például abban is megnyilvánul, hogy gond nélkül LETEGEZNEK.  Amit nem mindig tartok helyénvalónak. Sok olyan szlovákiai magyarral beszéltem, aki magyarországiak közt él, és az ő véleményük megoszlik. Például néhány éve egy felmérés keretén belül Magyarországon dolgozó szlovákiai magyarokkal készültek interjúk. Voltak, akik panaszkodtak, hogy az ottaniak nem szeretik őket, mert félnek, hogy elorozzák előlük a munkát, másoknak nem volt rossz tapasztalatuk. Abban viszont egyeztek a vélemények, hogy mikor egy munkahelyen dolgoznak, és „köztük” élnek, akkor már nem olyan barátságosak a magyarok, mint amikor turistaként találkozunk velük. Ugyanezt hallottam Magyarországon tanuló diákoktól is. Sokan mesélték, hogy odaát is inkább a szlovákiai és kisebbségi magyar diákokkal barátkoznak, mert a magyarországiak nem fogadják be őket. Természetesen vannak kivételek. Amikor a kilencvenes évek közepén a szlovákiai kis- és középvállalkozói szféra kialakulását kutattam, sok olyan vállalkozóval készítettem interjút, akik 1989 után magyarországiakkal közös vállalkozást indítottak. Azok keresték meg őket, az itteniek pedig örültek ennek, mert a magyarországiak már rendelkeztek vállalkozói tapasztalattal, hiszen a Kádár-érában lehetett maszekolni. Az interjúkban visszatérő motívum volt, hogy később ezek a magyarországi partnerek átverték a hazai magyart. Ezért szűnt meg sok szlovák–magyar vegyes vállalkozás. De ez 20 évvel ezelőtt volt. Lehet, hogy ma más a helyzet. S azt sem tudom, hogy ez mentalitás kérdése, vagy csak épp tisztességtelen emberekkel hozta össze őket a sors. Mert minden nemzetben vannak jók és rosszak is. Szerintem inkább hasonlítunk egymásra, mint nem. Ami saját magunkban nem tetszik, az a KISHITŰSÉGÜNK. Nem tetszik az, hogy saját magunkat sokszor alsóbbrendű magyarnak tartjuk, s a hazai magyarok bármilyen téren – kultúra, sport, tudomány – elért eredményeit sokszor arra sem tartjuk érdemesnek, hogy megismerjük. Miközben betéve tudjuk a magyarországi celebek életének minden mozzanatát.”

A szlovákiai magyarok és a magyarországiak közt léteznek különbségek, kár lenne tagadni. Apró kis nüánszok ezek, amelyek előfordulhatnak akár a csallóközi és a gömöri ember közt is. Más országban élünk, mert a történelem így adta. S mindig azt kell keresni, ami összeköt, s nem, ami szétválaszt. Mert magyarok vagyunk a határon innen és túl is.

Durica Katarina (1983) Somorján nőtt fel, a nagyszombati egyetemen művészettörténetet tanult. Éveket töltött Egyiptomban, Tunéziában, Jordániában és Törökországban, élményeiből született a Szökés Egyiptomba című regénye. Dolgozott miniszteri szóvivőként, de illegális éjszakai mozitakarítóként is az Egyesült Államokban. Az Index internetes újság és az Elle magazin újságírója. Jelenleg Budapesten él két gyerekével és férjével, Feledy Botond külpolitikai szakértővel.

Magyar a magyartól miben különbözik?
Magyar a magyartól miben különbözik?
Durica Katarina
Magyar a magyartól miben különbözik?
Garajszki Margit