Amikor két nő találkozik, előbb-utóbb szóba kerül a szülésük. Nem kevésbé fontos téma a változókor is – erről azonban a nők nem szívesen beszélnek. Szégyellik, hogy az idő nyomot hagy rajtuk, mert a nő értéke még mindig a külsejétől függ. Szégyellik, hogy megváltozik egykor feszes testük, s furcsa betegségektől kezdenek szenvedni, mert már nem védik őket a hormonok. Tulajdonképpen mit tudunk erről a menopauzának nevezett néhány évről?

Mindig azt hittem, hogy ura vagyok a testemnek. Ám ötvenöt éves koromban beköszöntött a klimax. Addig nem izzadtam, soha-soha. Hirtelen azonban egy rövid séta után már facsartam is a vizet a pulcsimból; s hiába tornáztam és futottam felváltva, a hasi zsír kezdett lerakódni. Az orvosnőm rám nézett, s cinikusan megjegyezte: „Nem kell annyit enni!” Pedig nem ettem, sportoltam ezerrel, s mégis egyre rosszabbul éreztem magam. Az egyik éjjel pedig rájöttem, hogy valami gond lehet a szívemmel, mert hevesebben kezdett verni...

valtozokor-kezdo.jpg
(© Karolina Jabłońska)

Megijedtem, s visszaemlékeztem a körzeti orvosunk intelmeire, aki mindig azt mondogatta az anyukámnak: „Sajnos, klimax után megszűnik a hormonok védő hatása. A nőt elérik a nyavalyák, s már nem tud ellenük védekezni.” Hiába mentem női orvoshoz, kijelentette, hogy nem ad hormont. Ő azzal nem vacakol, még baj lesz belőle... Pedig a kolléganőm, aki kiment Amerikába, tizenöt évvel fiatalabbnak néz ki, mint én, s nem szenvedett a „nyanyakórtól”, mert ott bátran adnak a nőnek hormont. Három év után szerencsére megszűntek a hőhullámaim, a hasi zsír is lement (persze fogyóztam is), de még mindig azt kérdezgettem a környezetemtől: Miért nem foglalkozik senki a klimaxos nőkkel? Miért vagyunk láthatatlanok?

Nincs vezetőnk

Dr. Jen Gunter szülész-nőgyógyász The Menopause Manifesto című könyvének előszavában ezt írja: „A menopauza olyan út, amelyen vezető nélkül indulunk el, és csak halványan sejtjük, hogy merre megyünk...” Ehhez a megállapításhoz saját élményét csatolta, amely egy évvel a változókor beköszönte előtt történt. Akkoriban azt gondolta, hogy a menstruációja csendben tovatűnt. Egy alkalommal a munkája messzire szólította, így repülőre ült. És akkor fellázadt a teste, amelyről azt hitte, hogy jól ismeri: „Hirtelen észrevettem, hogy valami folyik belőlem. Az alsóneműm merő vér volt. A toaletten úgy éreztem magam, mint egy vérben úszó maffiafőnök.”

Az erős vérzés nemcsak vérszegénységet okoz, de szégyent is érzünk, amiért elveszítettük a kontrollt a testünk felett. A bő vérzés a perimenopauza (az utolsó havi vérzés előtti és utáni időszak) egyik gyakori tünete... Bár erről nem szokás beszélni. A nők elméletileg tudják, hogy a változókor hőhullámokkal és hangulati ingadozással jár (s bizony, ezekkel jár).

De igazából nem is ezektől félnek, hanem attól, hogy a változókor szörnyű lesz, mert nőként elértéktelenednek, a kutya sem ugat többé utánuk – így aztán az életük már nem sokat ér. Sőt, Simone de Beauvoir, a nagy francia feminista írónő visszaemlékezéseiben bevallja, hogy számára a menopauza azt jelentette: „Búcsút vehetek mindentől, ami eddig örömet jelentett.”

Kitör a vulkán...

„A nők nemigen beszélgetnek a változókorról” – írja Jen Gunter, és rámutat, hogy a menopauzához nemcsak különféle testi kellemetlenségek társulnak, de (mint írtuk fentebb) mély szégyenérzet forrása is. Ő maga is végigszenvedte édesanyja változókorát, amely „egy rettenetes időszak volt”. A nők nagy része úgy van ezzel az időszakkal, hogy valahogyan ki kell bírni, túl kell esni rajta. Bár van, aki még hatvannyolc évesen is szenved a hőhullámoktól, és senki nem segít rajta... Az orvosoknak nincs elég idejük a betegekre, a klimaxos nők pedig a férfi orvosok számára nem elég érdekesek. (Márpedig a nőgyógyászok zöme férfi.)

Az orvostudomány története és a hagyományos orvosképzés még mindig arra neveli az orvosokat, hogy nem kell foglalkozni a változókorban levő nők panaszaival, azok csak amolyan érzelmi kitörések. Magyarán: a klimaxos nő egy hisztérika! Sigmund Freud azt írja a „genitális funkciójukat vesztett nőkről”, hogy veszekedős, rosszkedvű teremtések. (Már csak ezért se szeretjük Freudot, aki másodrendű teremtményeknek tartotta a nőket – és főleg azért, mert nem értette őket. Nem értette, miért működnek úgy, ahogy „működnek”.) Robert Wilson pedig, aki a 60-as években a hormonpótlás fő propagálója volt, egyenesen kasztrált teremtményeknek nevezte a problémákkal küszködő klimaxos nőket.

valtozokor-sigmund-freud.jpg
Már csak azért se szeretjük Freudot, mert másodrendű teremtményeknek tartotta a nőket – főleg azért, mert nem értette őket. Nem értette, miért működnek úgy, ahogy „működnek”.

Igazából a még mindig férfiközpontú orvoslás diktálja azt a hangnemet, amelyet a menopauzában levő nőkkel kapcsolatban használnak. Ha egy változókorban levő nőnek fáj a válla, akkor arról a nő méhe tehet... Ha egy ötvenöt éves férfinak fáj a válla, akkor biztos sokat dolgozik vagy megütötte magát. A változókori panaszokra az a legjobb gyógyszer, ha a nők elég információval rendelkeznek arról, ami a testükben történik. Gyakran már az is megkönnyebbülést jelent, hogy megtudják: nincs semmi különös abban, ami most velük történik. Mert sok nő azt hiszi, hogy ezek a furcsa tünetek csak nála jelentkeznek...

Az a biztos, hogy semmi sem biztos

Jen Gunter felhívja a figyelmet arra is, hogy a menopauzával kapcsolatban az egyetlen biztos pont az, hogy semmi sem biztos – minden kiszámíthatatlan. „Először is az ember soha nem tudja, hogy ez már a változókor-e... Aztán pedig már nyakig benne van. A nő teste olyan, mint egy autó, amelyben minden egyes nap más figyelmeztető fény villan fel.” A mai nők számára vigaszt jelenthet az a nyíltság, ahogyan már a lánygyermekeik viszonyulnak a saját menstruációjukhoz. Nem szégyellik, sőt beszélnek róla, alkalmazkodni próbálnak a női lét ciklikusságához...

Ez az anyák nemzedékének is sokat segíthet, hogy ne szégyenkezzenek a testükben lejátszódó hormonális változások miatt. Nem véletlenül nevezik a változókort „fordított serdülőkornak”, hisz újfent vitustáncot járnak a női testben a hormonok.

Evolúciós előny?

Miért van változókor, amikor az állatvilágban a legtöbb nőnemű egyed élete végéig termékeny? A múltbeli patriarchális elméletek szerint a menopauza valamiféle hiba, mert az orvostudomány segítségével a nő tovább él, mint amit a természet kiszabott számára... A nőknek állítólag nem kellene megérniük az időskort. Régen a legtöbbjük meghalt még azelőtt, hogy a petefészkei nyugalomba vonultak volna: tehát nem érték meg a rémséges terméketlen kort. Jen Gunter cáfolja ezt az elméletet. Sőt, pont az ellenkezőjét állítja, mégpedig azt, hogy a menopauza az emberi faj evolúciós előnye.

Már a kőkorban, a vadászat és a gyűjtögetés idején is az idősebb asszonyok hordták haza a legtöbb ennivalót, ezenkívül segítettek a fiatalabb nőknek a gyermekek körül. Ez volt sokáig a „nagymamaelmélet”: a nagymama gondoskodott az ennivalóról és a vízről, sokszor még arról is, hogy tető legyen a fejük felett, ha az apa meghalt. A nagyanya volt a legfontosabb személy a család életében, hisz már régen nem szült gyereket, és mikor átment segíteni a lányának, nem kellett felügyelet nélkül hagynia a saját utódait.

elofizetes_uj_no_0.png

Azt talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy ma már nem élünk a kőkorszakban: az idősebb nők tennivalói sem korlátozódnak az ennivaló előteremtésére és az utódok gondozására (értsd: az unokák felügyeletére). Életük egyedüli értelme már nem a nagymamaság – erejüket, energiájukat sok más értelmes dologra is fordíthatják (esetleg tovább dolgozhatnak, kertészkedhetnek, utazgathatnak, a hobbijaiknak hódolhatnak; festhetnek, süthetnek eladásra és a többi).

A mi jelszavunk nem az, hogy „a menopauza nem pauza”, mert ez a nyomasztó teljesítményorientáltságot idézi. A menopauza után kicsit megpihenünk, de még mindig aktívak vagyunk, még mindig dolgozunk...

Igazság szerint nem lehet számkivetettségnek tekinteni azt a harminc-negyven évet, ami a változókoron átesett nőkre vár; és az sem igaz már, hogy a klimaxos nő csak ül a fiktív Tétlenisztánban, a halálra várva...

Titokban szenvedni? Miért?

Az utóbbi években észrevették ezt a változást a wellnessek üzemeltetői is. Mégpedig: a változókoron átesett nők, akikkel eddig senki sem számolt, igenis fizetésképesek. A feltételezések szerint a kozmetikai ipar, valamint a tengerparton a menopauzásokat üdültető irodák 2025-ben 600 milliárd dollár bevételre számítanak tőlük. Ma már speciális márkák születnek számukra, amelyekhez olyan hírességek adják a nevüket, mint Naomi Watts, Gwyneth Paltrow, Cameron Diaz vagy Drew Barrymore. Az előítéletekkel azonban nekik is meg kell küzdeniük, hiszen olyan szakmájuk van, amelyben örök fiatalnak kell lenni, másként eltűnhetnek a süllyesztőben. Ha egy negyvenes színésznő azt mondja, hogy szívesen reklámozna egy-egy márkát, akkor bizony az arcába mondják: mi legyen az, talán fogpaszta?

Ennek ellenére lassan lekopnak a változókorról a megszégyenítő jelzők. Mi is hozzájárulhatunk ehhez – akár azzal is, hogy nem némán, magunkban szenvedünk, hanem beszélünk a bajainkról. Például magazinunknak, az Új Nőnek, hogy a többi sorstársunk is okulhasson a mi tapasztalatainkból. Együtt erősebbek vagyunk!

Varga Klára
Cookies