Törékeny homokszemek 3. rész

Kiskosztümjét undorodva a nappaliban terpeszkedő, piros EKTORP kanapéra dobta, a többi holmiját pedig a szennyesládába. A fürdőszobába menet kivette hajából az apró kis fekete pillangókkal díszített francia csatot, amellyel napközben rakoncátlan, barna fürtjeit próbálta több-kevesebb sikerrel összefogni. A fürdőszoba hatalmas tükréből Pierott nézett vissza rá. 

Na, ha most így készítenék egy selfiet, valamelyik önjelölt művészgaléria holdudvarából, tutira kitalálná, hogy le akar festeni! A kérdés csak az, hogy én a fekete pötty lennék-e vagy a nagy fehérség a háttérben? – játszott el a gondolattal, miközben halványan mosolyogva belépett a zuhanyozófülkébe. 

– Szia! Nem zavarlak? – kérdezte a nővére pont olyan letargikus hangon, mint ahogy az esőcseppek verték az ablakpárkányt. 

– Szia! Nem, pont lezuhanyoztam. Valami gond van? Egyedül vagy? 

– Hát, Sándorka végre elintézte a papírjait, és tegnap már is utazott Linzbe. Kíváncsi vagyok, most mit fog kitalálni, csak hogy megint hazarohanhasson a mamahotelbe. Kezdem azt hinni, hogy pont olyan büdös neki a munka, mint az apjának. Vagy én csesztem el valahol? Á, mindegy! Tibornak meg megmondtam, hogy vagy elkötelezi végre magát mellettem, vagy vége. Én a szeretője nem leszek! 

– És? 

– Hadovált. Mit szólna az anyukája, forogna a földben a nagypapája, és követ vetne rá a nem létező unokája, és talán még a Föld tengelye is elgörbülne, ha beadná végre a válást. De akkor meg akar? – kérdezte felháborodva Sára. 

– Azt hiszem, erre a választ mindketten tudjuk! – nevette el magát Laura. 

– Ja, de ha csak azt akarja, akkor keressen magának egy utcalányt!

– Úgy tűnik, ma nagyon harapós kedvedben vagy! 

– Te nem lennél dühös az én helyemben?

– De. Megértelek. Nagyon is. Ma láttam Zsoltot! – és mintha már csak a férfi nevének is valami mágikus, bánathozó ereje lenne, elcsuklott a hangja. 

– Ugye, most nem az jön, hogy ó, jaj, még mindig azt a kurvapecért szereted?

Kicsim, én lennék a világon a legboldogabb ember, ha azt mondhatnám, van remény, csak idő kérdése, és minden megoldódik. De nem. Ideje végre továbblépned. Ne feledd, neked is ketyeg a biológiai órád! Ideje keresned egy rendes pasit. A mai napig nem értem, miért nem volt neked jó Csabi. Mintapasi volt. 

– Ne kezd már megint. Százszor mondtam, hogy nekem nem kell gyerek. Nem érzem magam felkészültnek rá. És csak azért, hogy ne legyek egyedül, nekem nem kell pasi. Nem akarok becsapni senkit! Nem lett volna vele szemben korrekt, ha hitegetem, ha hazudok neki. Szerelmet nem lehet hazudni! 

– Régen az emberek nem házasodtak szerelemből, mégis leélték egymás mellett az életüket! – védekezett Sára vehemensen. 

– Hát ez az, csak leélték egymás mellett és nem együtt. Mit ér egy kapcsolat szerelem nélkül? 

– És mit ér egy szerelemi házasság tíz év múltán? Hol van most Zsolt vagy Sándor? Az egyik a borosüveget választotta, a másik meg a macáját! 

– Ha nem hinnél a szerelemben, te sem adtál volna ultimátumot Tibornak! 

– Szerelem?! Kicsim, én már jócskán elmúltam negyven! Nekem érzelmi és anyagi biztonság kell, nem szerelem! – emelte fel a hangját Sára. – Ideje lenne neked is megértened végre, hogy a romantikus filmek valójában sci-fik, csak ezekben a földönkívülieket zöld szemű űrlények helyett pasik alakítják. 

– Sára, ez nem így van! Mindenki számára van egy igazi. 

– Ja, vagy kettő – vágta rá Sára gúnyosan. 

– Igen, vagy kettő – engedte el a gonoszkodást a füle mellett Laura. – És … bárhogy is végződtek… a sors ajándéka volt mindkettő. Tudod, néha arra gondolok, hogy én rontottam el. Amikor még lehetett volna, amikor szerettek, mellettem voltak, nem értékeltem eléggé. Valahogy természetesnek vettem mindent. És amikor jöttek a gondok, én inkább homokba dugtam a fejem, nem akartam észrevenni a jeleket, azt hittem, majd magától minden megoldódik, ahelyett, hogy küzdöttem volna. Feladtam. Túl könnyen. 

– Na, szép! A végén még te leszel a hibás, amiért Zsolt megcsalt. Milan meg?! Ha jól emlékszem, eltűnt, mint Petőfi a ködben. Ki tudja, mi volt igaz abból, amit magáról mesélt! Egy szélhámos volt. 

– Ugyan már! Ezt te sem gondolhatod komolyan! … Tudod… néha arra gondolok, el kellett volna szöknöm vele!

– És akkor most nem egy diplomás művészettörténész lennél, hanem egy házicseléd a Balkánon! Ezt nem tehetted volna meg apával! Nagyon nehéz volt velünk talpon maradnia anya halála után! Hidd el!

– Mindig csak mentegetted őt! – csattant fel Laura. 

– Azért nem mindig. Amúgy mi újság veled? Mikor utazol? – próbált békésebb vizekre evezni Sára. 

– Vasárnap reggel. 

– Izgulsz?

– Nagyon – sóhajtott fel fáradtan Laura. 

– Nyugi, minden rendben lesz! 

– Sára, nekem olyan furcsa előérzetem van. 

– Kisiklik a vonat, elgörbül az autópálya, a törökök mégiscsak elfoglalják Belgrádot, vagy a hurrikán repíti szét a négy világtáj felé a kiállítás anyagát, mire odaérsz? 

– Tiszta lökött vagy! – nevetett Laura a nővérén pont olyan édesen, mint gyerekkorukban. – Szeretlek!

– Én is téged, hugi! És ne feledd, jobb, ha az élet hosszú, és a házasság rövid, mint amikor a házasság hosszú, az élet meg rövid! És jelezz, ha megérkeztél!

– Ok. Jó éjt! 

– Neked is. Szia! 

A novella 1. része IDE, 2. része IDE kattintva olvasható.

Folytatás hamarosan...