Másnap aláírták a vételi szerződést. A nyár folyamán falak dőltek le, falak emelkedtek, és míg Zsolt a munkálatokat ellenőrizte, megpróbálva nem szívrohamot kapni a mesterek hanyagsága miatt, addig Laura a ház mögötti gazos kertből varázsolt színpompás oázist. Mégis minden gond, összetört csempe, meg nem érkezett tetőcserép ellenére úgy érezték, a világ legboldogabb emberei ők. Esténként, elindulás előtt fáradtan, kimerülten még egyszer végigjárták a száz négyzetméteres kis birodalmukat, és mindannyiszor elégedetten bólogattak: na, ezzel is megvagyunk, már ez is elkészült.
Azon az őszi estén, amikor végre helyére került a parketta is, ültek a földön, csodálták az egymáshoz illeszkedő vöröstölgy lapocskák erezetét, az évgyűrűk el nem halványult nyomát. Olyan, mindennél erősebb, eredendő egymáshoz tartozás járta át őket, mintha szerelmük már tölgyidők óta tartana, és annak gyökerei labirintusszerűen szőnék át a szárazföldet, a sivatagokat, a kiszáradt folyómedreket, lenyúlva egészen a mélybe, a földgolyó közepébe.
Egyszerre fordultak egymás felé. Nem szóltak semmit, nem volt szükségük a szavak hamis üzenetére. Mindketten ugyanazt akarták. Ahogy megérezte nyakának selymes bőrén Zsolt forró lélegzetét, ajkait résnyire nyitva fordult a férfi felé. Annak forró, heves csókja mintegy varázsütésre feledtette vele az elmúlt időszak bosszúságait, a villanásnyi viták feszültségét, a frissen festett fal esőfoltjait, a poros hajtincseit, önmaga és a világ tökéletlenségét, hogy helyüket az észveszejtő, már-már fájdalmas testi vágy foglalja el.
Ugyanaz a vágy, ami Zsolt csókját, tenyerének kalandos érintését szenvedélyes öleléssé, égető harapássá, leigázó birtoklássá változtatta. Olyan szorosan ölelte magához, mintha soha többé nem akarná elengedni, hogy mindig érezhesse a nő testének vibrálását, vére lüktetését, szívének egyre hevesebb dobogását, távolodó lelkének kéjes, meg-megszakadó zihálását, testük eggyé válását időtlen időkig, az érzéki beteljesülés üstökösének utolsóként kialvó fénycsóvájáig. Még akkor sem ernyedt ölelése, amikor Laura a hosszú álomból ébredők réveteg pillantásával a szemébe nézett. Már nem látták a parketta erezetét, a ruhájukra tapadt porszemeket, csak egymást. Egyiküknek sem volt kedve megmozdulni, megtörni a varázst, múlttá változtatni ezt a különleges hangulatú estét.
– Haza kellene mennünk – szólalt meg végül Zsolt.
– De hiszen otthon vagyunk! – bújt hozzá még szorosabban Laura álmosan. – Aludjunk!
– Itt?! A földön?! Ugye nem gondolod komolyan?
– Hát, te a földön, én meg rajtad – fúrta a fejét lágyan a férfi vállgödrébe.
– Laura, indulás, különben nem állok jót magamért! Aztán nézhetsz! – fenyegette a férfi játékosan.
– Hm. Miért, mi lesz akkor? – évődött Laura.
– Ne provokálj, te kis boszorkány! – suttogta bele rekedt hangon a fülébe, miközben gyengéden kisimította haját az arcából. Csókja lágy, beteljesedést ígérő volt.
Csak egy jó órával később zárták be a kertkaput.
Most azonban, ezen az esőkönnyes, holdbujkálta estén, a múlt nappali fényében hívogató, buja kert sötét, ellenséges útvesztővé vált, ahol megbújhat bárki és bármi. Talán mégiscsak hallgatnom kellene anya vészjósló károgására, hogy költözzem be a városba – futott át az agyán, ahogy belépett a már lassan két éve otthonillatát vesztett házba.
Mostanáig biztos volt benne, számtalanszor végiggondolta, hogy nem lenne hozzá elég ereje. De vajon még mindig nem? A mai nap után sem?
Valahol a lelke mélyén eddig is tudta, hogy nem csupán másoknak, de önmagának is hazudik. Valójában nem is annyira a házhoz, a kerthez, a természetközeli lét nyújtotta szabadság illúziójához ragaszkodott, mint az emlékeihez, a részéről mostanáig fel nem oldott házassági esküjéhez. Mintha csak azzal, hogy őrzi az egykori közös életük téglából emelt falait, az egy évtized közös pillanatait idéző tárgyakat, még lenne remény, ha csak halvány is, hogy egy szép napon – mert mindig napsütéses, tücsökciripelős kora estén képzelte Zsolt betoppanását – hazatalál, és ha már minden nem is lesz ugyanolyan, mint régen, hiszen az el nem töltött közös vacsorákat, az ágy kihűlt bal oldalát, az elmúlt napokat, hónapokat, éveket, már nem lehet semmissé tenni, visszahozni, nem, mert az elhagyatás fájdalma örökre beivódott sejtemlékeibe, ismét mellette lesz.
Ezt akarta. Mindennél jobban. Makacsul. Még ma reggel is hitte – mert könnyebb volt, mint elfogadni, kimondani: örökre vége –, egyszer, ha évek múlva is, eljön az a nap, amikor súlyát veszítve, reggeli ködként fog semmivé foszlani a múlt, mert a pillanatnyi őrületet, a fellángolást, az öregedéstől való félelem vezérelte csókokat meg lehet bocsátani. És akkor, ha mindketten akarják, régi közös életük puzzle-darabkáihoz még hozzá tudják illeszteni a hiányzó részeket, hogy mire ősz hajjal, fájó derékkal várják az unokákat a kapuban, összeálljon egy egésszé, egy közös életképpé.
Szokásához híven szobáról szobára végigjárta a házat, mint minden este, amióta magára maradt. Vajon akkor is így alakult volna az élete, ha azon az estén, fáradtsággal küszködve inkább azonnal elmegy aludni, és nem dönt úgy, hogy még benéz a közösségi portálra? Nézte a hírfolyamot, elolvasott pár bejegyzést, és már pont ki akart lépni, amikor a hírfolyamban feltűnt Zsolt fényképe. Megbabonázva nézte, rákattintott, egy-kettő, három… egy egész sorozat. Látszatra ártatlan munkahelyi képek. De nem! Ezek a képek sokkal, de sokkal többről árulkodtak!
– Zsolt?!
– Igen? – kérdezett vissza közönyösen, fejét fel sem emelve a laptopjától.
– Zsolt! – csattant fel a hangja.
– Mit hisztizel? Mi van?
– Én nem hisztizek! Csak azt szeretném tudni, hogy ki csinálta rólad ezeket a képeket!
– Milyen képeket?!
– Ne játszd itt a hülyét! Azokat, amelyeket Laci tett fel a Facebookra! Vagy esetleg rá sem emlékszel?
– Mi a fene ütött beléd? Mostanában teljesen elsárkányosodtál!
– Talán, mert megvan rá az okom! Megmondod végre, ki csinálta ezeket a képeket?
– Nem értem, hirtelen miért olyan fontos ez most neked?! Nem mindegy?
– Zsolt! – sziszegte vészjósló hangon.
– Jól van, na. Cyntia – fordult vissza a monitorhoz.
– Cyntia… Cyntia… ő az az új asszisztens, akiről azt mondtad, hogy ki fogod rúgni, mert nem jó semmire?! – kérdezte valami meghatározhatatlan, fájdalmas törékenységgel a hangjában.
– Ezt mondtam volna? De azóta belejött.
– Bele. A dugásba!
– Tessék?! Mi van?! Te tisztára megőrültél!
– Nem, most jött meg az eszem! Most értettem meg, hogy miért változtál meg, miért dolgozol állandóan, vagy alszol el a nappaliban a tévé előtt… bárhol… csak ne kelljen mellettem lenned! – sírta el magát. – A szeretőd! És ami még rosszabb: te teljesen bele vagy zúgva!
– De… de… miből gondolod… ez hülyeség... ez nem igaz… – próbált tagadni, közben maga is érezte, hangja mennyire hamisan cseng.
– Hogy honnan tudom? Ismerem ezt a pillantásodat, ezt a tekintetet, amikor úgy nézel , mint a macska, amikor már tudja, becserkészte az egeret, és már csak pillanatokon múlik, hogy hamm, bekapja… – válaszolta Laura, könnyeit nyelve. – Valamikor pontosan ugyanígy néztél rám is – kocogtatta körmeivel hisztérikusan a monitoron Zsolt fényképét.
– …
– Zsolt, kérlek, légy férfi, mondj végre valamit!
– … Mindig is tudtam, hogy egy kicseszett boszorkány vagy – köpte ki lassan Zsolt a szavakat. Majd megkönnyebbülten felsóhajtva becsukta laptopját és házasságának emlékkönyvét.
A novella 1. része IDE KATTINTVA olvasható.
Folytatás hamarosan...
