Egy téli reggel vastag talpú bakancsot, tollkabátot és jó meleg sapkát húztunk magunkra. Szükségünk is volt a „terepjáró öltözékre”.
Jányokra siettünk, ahol reggel nyolckor már nagy volt a nyüzsgés: negyven vadász gyülekezett egy kis házacska körül. Nem is akármilyen okból: a helyi vadászszervezet elnöke, Kis Bálint 60. születésnapja alkalmából ünnepi vadászatot tartottak. A vadászatra pedig tisztelettel meghívtak minket is.
A népes, tetőtől talpig zöldbe öltözött társaság igyekezett megadni a módját: hamarosan négyszög alakba rendeződtek. Az egyik oldalra a hazaiak, a másikra a vendégek álltak, középre pedig az aznapi esemény szervezői, akik – kürtszó kíséretében – ünnepélyesen megnyitották a vadászatot.
Elmondták, milyen állatokra lehet, illetve nem lehet lőni aznap, elismételték a biztonsági előírásokat. Ezután, a balesetek elkerülése végett, mindenki kapott egy csinos fényvisszaverő mellényt és szalagot a kalapjára, majd irány a határ…
…ahová két traktor utánfutóján zötykölődtünk ki.
A negyven embert csak el kellett valahogy szállítani, na meg a hatalmas sártengeren is valahogy túl kellett jutni.
A határban aztán a vadászat irányítói – Nagy Ferenc (a szervezet titkára, képünkön) és Kósa Bálint (vadgazda) – beosztották, ki hova áll. A hajtók (a vadat a puskások felé űzők) és a leálló vadászok (lövők) fejükkel biccentve megköszönték a beosztást – még akkor is, ha nem épp a legjobb hely jutott nekik. A hajtók kivétel nélkül jányokiak, hogy a vendégek jól szórakozzanak.
– A vadász más ember, mint a többi – mondja Nagy Ferenc. – Fegyver van a kezében. Ehhez méltón kell viselkednie. Önfegyelemre és tiszteletre van itt szükség az emberek, az állatok és a természet felé.
A leálló vadászok egy vonalba, egymástól úgy 50 méternyire helyezkedtek el, és mi is velük tartottunk. És vártunk. Vártunk…
A szántás sara rátapadt a talpunkra, a reggeli köd beszippantott bennünket. Mindenütt hatalmas csöndesség, a közeli bozótos mozdulatlan…
Aztán távolból meghallottuk a hajtókat, egyre közelebb csörtettek, a kutyák csaholtak. Majd hirtelen felhangzott a kiáltás: kaka-a-a-s!, és durr! Egy, két, három puskalövés csattan a téli csöndben. A madarak bukdácsolnak a levegőben, majd nagy puffanással földet érnek. A kutyák alig bírnak magukkal: loholnak a meglőtt állatokért.
Jelenleg a fácánkakasnak van „szezonja”, tyúkokra lőni nem szabad. Hogy miért? Akkor egészséges a fácánállomány, ha tavasszal négy tyúkra egy kakas jut, és a vadászok voltaképpen ezt az egyensúlyt igyekeznek megelőlegezni. Mert a vadászat lényege a természetvédelem és az állatvédelem.
Nekik köszönhető, hogy a bevetett szántóföldek között van egy-két bozótos, ahol a kis állatok meghúzódhatnak. Ők azok, akik élelemmel látják el őket, és akik gondoskodnak arról, hogy egy-egy populáció fennmaradjon. Ha kevés a nyúl? Megpróbálnak telepíteni. Gyakran évekig tart, míg egy-egy állományt sikerül úgy felfejleszteni, hogy aztán a fölöslegre már vadászni lehet.
Nem véletlen, hogy a vadász elengedte az őzet: jelenleg tilos rá vadászni.
Hamarosan újabb körre indulunk. Csak az elszáradt kóró és gaz susogása hallik a talpunk alatt. Egy nádas szélén álldogálunk vagy félórát, míg ránk hajtják a vadakat.
– Nem unalmas kicsit? – kérdem halkan a hozzám közel álló bősi Fekete Zoltánt. Mosolyogva feleli: – Gróf Széchenyi Zsigmond, aki nagyon szeretett vadászni, ezt így fogalmazta meg: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.” A vadászatban az a legszebb, hogy kint vagyunk a természetben, figyelhetjük és megismerhetjük az állatok viselkedését. És nem zavar, hogy a cipőnk sáros, hogy át kell vágnunk a bozóton. Ez adja a sava-borsát.
Ekkor azonban már abba kellett hagyni a beszélgetést: a hajtók már igencsak közel járnak. Az egyházkarcsai Szabó Mátyás mellé szegődünk, aki beszéd közben hanyagul lepuffant néhány kakast. Kutyája, Bo, a gyönyörű magyar vizsla csak erre vár: rohan be a nádasba a madárért.
– Keresd, Bo, keresd! – biztatgatja a gazdi, és Bo nem kéreti magát. Végignézzük, ahogy teste reszketni kezd az izgalomtól, ahogy rója az egyre szűkülő köröket, ahogy váratlanul kimerevedik. Mint egy élő festmény… Aztán hirtelen beveti magát a sűrűbe, hogy örömmel térhessen vissza Szabó Mátyás lábához a meglelt zsákmánnyal.
Ezek az ebek egyébként már túl vannak az őszi vizsgákon, amelyeket kötelező letenni. A fácánvadászatra (azaz a lelőtt vad felhajtására) a legalkalmasabb a magyar, a német és a cseh bajuszos vizsla. Különböző vadászatokon különböző kutyák sietnek az emberek segítségére. Itt, a fácánvadászaton kajtató ebeket láthatunk.
A róka- és nyúlvadászatra a kotorékebek, a nagyvadakhoz a vérebek, a hegyvidéki vadászathoz pedig (pl. medvevadászat) a kopók a legalkalmasabbak.
A kör után, mintegy varázsszóra, megjelenik egy terepjáró, és két csinos fiatal nő pattan ki belőle (az ünnepelt lánya és menye)… Percek alatt terülj, terülj, asztalkámat varázsoltak a téli hidegben: tepertő, disznósajt, szalonna, kolbász, friss kenyér, alma, meleg tea és kávé került az asztalra, negyven fő számára. Igazi ínyencfalatok. Kicsit megpihentünk, megmelegedtünk. Köszönjük, nagyon jólesett!
A pihenő után újabb körre indulunk. A járásbeli, más szervezetekhez tartozó vendégeken kívül aznap egészen a Magas-Tátrából (a Szepességből, Poprád környékéről) is érkeztek barátok, hogy megünnepeljék Kis Bálint születésnapját. Remekül érzik magukat.
– Itt más a vadállomány, mint a Tátrában – mondja egyikük. – A Tátrában elsősorban nagyvadak (például őzek, szarvasok, vaddisznó vagy medve) vannak, itt pedig inkább kisállatok (nyulak, rókák, fácánok). A nagyvadakat néha órákon keresztül kell várni, lesni többedmagunkkal, ezért a mai vadászat élmény a számunkra. Arról nem is beszélve, hogy találkozhatunk a csallóközi barátainkkal.
A vadászat végére megszületett a nap szenzációja: fácánvadászaton vaddisznót lőtt dr. Horváth Vilmos és Haramia Pál! (Vaddisznóra országszerte egész évben lehet lőni, mert túlszaporodtak). Ez persze véletlen volt, de kétségkívül mindenki örült a zsákmánynak. Sportszerűen mindenki kezet fogott az aznapi „sztárokkal”.
Ott helyben ki is kellett zsigerelni az állatot (azaz ki kellett szedni a belső szerveit), és hétféle mintát vettek belőle (a betegségek, elsősorban a sertéspestis elkerülése végett). Kész szerencse, hogy egyikük állatorvos – bár a többiek azt állítják, hogy egy rendes vadász ért az ilyesmihez.
A jányoki vadászszervezet vezetősége: Nagy Ferenc titkár, Kis Bálint elnök és Kósa Gábor vadgazda.
A jányoki vadászat épp olyan szépen, méltóságteljesen zárult, mint ahogy indult és zajlott. A férfiak a fenyőgallyakkal elkerített négyszögbe sorra befektették az aznapi zsákmányt: 39 fácánt és egy vaddisznót. A négyszög négy sarkában tűz pattogott.
Kürtszó harsant, és a szervezet elnöke értékelte az aznapi eseményeket, majd kiosztotta a lelőtt vadakat. Ezután következett a valódi ünneplés: az asszonyok már megterített asztallal várták az elfáradt férfiakat. Kis pihenő után kezdődhet a vadászbál.
A vadászat sosem tartozott az olcsó sportok közé. Borsos ára van a fegyvernek, a ruházatnak és a kiegészítőknek is. Ennek ellenére szinte divat.
Komoly emberek találkoznak, sétálgatnak a természetben, lőnek egyet-kettőt – közben pedig megköttetik néhány üzlet. A vadászat komoly kultúrával rendelkező, mély hagyományokon nyugvó, kimondottan férfias, gyönyörű sport, amelynek sokkal több köze van a természet szeretetéhez és a társasági élet bizonyos formájához, mint a puszta gyilkoláshoz.
