Menni vagy maradni? Együtt élni egy emberrel, akit már nem szeretünk, nehéz. Mégis ódzkodunk attól, hogy kimondjuk: vége.
Hiszen ezzel megfosztjuk magunkat az érzelmi és anyagi biztonságtól. Sőt, beismerjük, hogy igenis kudarcot vallottunk.
Gyurgyík László szociológus
– Megfigyelhetőek regionális különbségek a válások számát illetően?
– Szlovákiában az ezer lakosra jutó válások száma nyugati irányból kelet felé haladva csökken. A legmagasabb a válások aránya a Pozsonyi kerületben, a legalacsonyabb az Eperjesi kerületben volt. Már a rendszerváltás előtti években felfigyeltek arra, hogy Pozsonyligetfaluban nagyon magas a válási arány. A lelketlen lakótömbökbe bezsúfolt emberek nagy része ugyanis életformát váltott: a vidékit a gyorsuló nagyvárosira. Hirtelen más értékrenddel szembesült, és a korábbinál sokkal lazább kapcsolatba került a környezetével. Tény, hogy a falvakban ma is erősebbek a hagyományos családi, rokoni kötődések, nagyobb a közösségi kontroll. Tehát azokban a régiókban, ahol a hagyományos értékrendek a meghatározóak, alacsonyabb a válások aránya.
– Mivel magyarázható, hogy egyre emelkedik a válások száma?
– A rendszerváltást követően nemcsak a fiatalok, de a középkorúak élete is jelentős mé-tékben megváltozott. Sokan váltottak szakmát, lettek munkanélküliek, vagy vállaltak munkát külföldön, ami egy más életforma kialakítását jelentette. A váltás során a pár gyakran nincs összhangban: ami valamikor közös volt bennük, egyre jobban zsugorodik. A mai családok stabilitása nagymértékben különbözik a régiekétől.
A gyors és kiszámíthatatlan társadalmi változások, a régi normák megkérdőjelezése, a családban betöltött szerepek változásai mind közrejátszanak abban, hogy a család ma már csak részben vagy egyáltalán nem tudja betölteni korábbi funkcióját.
– Az alapvető válásmotívum továbbra is az elégedetlenség – mondja Hencze Mónika pszichológus (Komárom). – Az egyik vagy mindkét fél tartósan arra a meggyőződésre jut, hogy a másik már nem tudja kielégíteni az igényeit. Hogy ki mit tart fontosnak, az persze különböző, de legyen szó akár szexuális, akár lelki problémáról, a kielégítetlenség mindig az érzelmiviszonyt terheli meg.
– Még a legkulturáltabb válás is megviseli az embereket. A nők vagy a férfiak dolgozzák fel nehezebben a kudarcot?
– Mindkettőjük életében ugyanolyan megrázkódtatást jelenthet. A személyiség a döntő. A lelkileg rugalmasabb, autonóm emberek könnyebben heverik ki a válást, mintaz érzelmileg kiegyensúlyozatlan, illetve függő személyiségek. Minél fiatalabb, egészségesebb valaki, annál több az esélye az újrakezdésre.
– A szenvedélyszerelemből vagy a társszerelemből kötött házasságok bomlanak fel gyakrabban?
– A szenvedélyszerelemből kötött házasságokban komoly krízist jelent, mikor feloszlik a rózsaszínű köd, vagyis elmúlik a szerelem. Kiderül, hogy társunk nem is olyan figyelmes, érzéki vagy szórakoztató, mint amilyennek azelőtt láttuk. Esetleg hiányzik a közösérdeklődési kör, ami tartós érzelmi elhidegüléshez vezethet. A társszerelemből kötött házasságoknál általában a két féljobban ismeri egymást, közös az érdeklődésük (hisz ez hozta őket összeannak idején), legalább részben azonos a véleményük a férfi- és női szerepről, hasonló az értékrendjük, a céljaik, így az ilyen házasságok tartósabbak lehetnek.
–Válás esetén milyen problémákkal fordulnak pszichológushoz?
– Leggyakrabban a válásból eredő lelki sérülések miatt. A válás nemcsak egy kapcsolat kudarca, hanem a kapcsolatra felépített életformáé is. Ezért nagy megrázkódtatástjelent. Hirtelen minden értelmetlenné válik , megrendül az önbizalmunk, elveszíthetjük hitünket az emberekben. Az egyénnek önvizsgálatot kell tartania, felül kell vizsgálnia énképét, a társáról kialakított képet, a közös barátokhoz, ismerősökhöz való viszonyát. A válás könnyen felszínre hozhatja a lappangó személyiségzavarokat, például a búskomorságra való hajlamot. Szerencsére a válás okozta lelki károsodás általában kiheverhető. A válás következményei nem mindig tragikusak. A személyiség védekezési mechanizmusokat indít be a lelki sérülések elhárítására, a kudarcélmény feldolgozására. Igyekszik elfelejteni a kudarcot, vagy új sikerekkel ellensúlyozni, esetleg igyekszik önigazolást találni.
A gyermekek jogainak védelmével a hivatalokban tapasztalt szakemberek foglalkoznak. Gyámügyi szakelőadókat kérdeztünk ezzel kapcsolatban.
– Mi a gyermekvédelem feladata a válások során?
– Mi a gyermek jogait érvényesítjük, illetve képviseljük őt a bíróságon a tárgyalások során. Abban az esetben, ha a szülők nem tudnak megegyezni a gyermekelhelyezésben, illetve a gyerektartás összegében, a bíró kikéri véleményünket. Ilyenkor felmérjük a körülményeket, elbeszélgetünk a gyerekkel, kihez szeretne kerülni, hol érezné magát jobban.
– Milyen mértékben veszik figyelembe a gyerekek akaratát?
– Nagymértékben. Némely bíró beidézi a gyereket – ha tízévesnél idősebb – magára a válóperre is, és kikéri a véleményét. De ez nem gyakori, egyébként a gyerekek nem vehetnek részt a bírósági tárgyaláson. A gyerekeket nagyon megviseli, ha esetleg nekik kell választaniuk, hogy kinél maradjanak. Többnyire itt sírnak az irodában, ha ilyesmire kerül sor.
Érvényes, hogy mindig a gyerek húzza a rövidebbet. A pereskedő szülők a legtöbbször eszköznek használják fel őt, általa állnak bosszút a másik félen. Nem kevésszer a gyerek lemásolja ezt a viselkedést: sakkban tartja például az anyát, akivel együtt él, s ha az nem teljesíti a kívánságait, ha nem kedvez neki, megfenyegeti, hogy átpártol az apához.
– Mi a döntő manapság a gyermek számára, mi alapján „választ szülőt”, ha megkérdezik?
– Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a tehetősebb szülőhöz húznak. Saját elmondásuk szerint: miért maradnánk a szegényebb szülőnél, ha a gazdagabb mellett több mindent megengedhetünk maguknak? Érdekes módon az utóbbi időben egyre gyakrabban kerül az apához a gyerek. Van anya, aki a karrierjét tartja fontosabbnak, esetleg talált egy másik férfit, aki viszont nem akar „idegen” gyereket nevelni.
– A gyerekek életútja a válás után követve van némiképp?
– Nincs, hacsak a szülők nem kérvényeznek egy újraelhelyezési pert az idők során, vagy nem jelentkezik a gyerek maga, hogy változtatást szeretne, például a tartásdíj emelését. A hetvenes évek óta dolgozom itt, és sajnálatos tapasztalatom, hogy a válás generációról generációra „öröklődik”. Nem egy elvált házaspárral találkoztam, akiknek nem csupán a gyerekeik, de már az unokáik is elváltak. A szüleiktől azt tanulták-látták ugyanis, hogy a problémák kezelésének ez a módja.
– Magánemberként hogyan élik meg a problémásabb „eseteket”?
– Pályakezdőként eléggé megviselt bennünket a gyerekek látványa. Nincs két egyforma eset, ahogy két egyforma ember sem. Megtanultuk: mindig az adott szituációt kell vizsgálni, több szemszögből. Bármennyire is akarunk segíteni, az érdekeltek sokszor és sokat hazudnak, és még maguknak is, önfelmentésből, ami megnehezíti az ügyintézést. Másrészt a felek még mindig elvárják, hogy a hivatal oldja meg helyettük a (sokszor érzelmi) problémáikat, amelyeket felelőtlen magatartásukkal maguk okoztak. Saját gyerekeinknek otthon sokszor elmondjuk: tanuljatok a rossz példából! Ma a házaspárok zöme nem akar alkalmazkodni, az individualizmus az uralkodó, az „én”-t fontosabbnak tartják, mint a „mi”-t: az a lényeg, ami nekem jó, a többi nem számít. Pedig a válás sok esetben nem a problémák megoldását jelenti, a válással csak újabb konfliktusok keletkeznek. Persze vannak kivételesen rossz házasságok, ahol valóban veszélyeztetve van a családtagok érzelmi és egyéb biztonsága. Ilyenkor csakugyan a válás az egyetlen megoldás.
