„Kissé lefogytam… Nem sokat… Huszonhét kilót… Negyvenhárom vagyok, természetesen ruha nélkül, nem ruhában… Ne ijedj meg, azért eszem. Tegnapelőtt is ettem… Két citromot…” (Részlet Kosztolányi Dezső: Tanulmányfők. Úriasszony című tárcájából.) Napjainkban a női szépségideál és a „normális” testkép újabb változás kapujában áll.

Ennek előszele már a 20. század elején is érzékelhető volt: jócskán megváltozott a világ felfogása a nőkről. A fogyókúrás eszközök nem ismertek határokat, a haskötőtől kezdve a fogyasztófűzőkig a súlyfelesleggel küszködő divathölgyek anno mindent bevetettek – gyakran egy kisebb vagyont költöttek olyan szerekre és eszközökre, amelyektől szó szerint a csodát várták.

testkep-kezdo.jpg
A nőnek néha hihetetlenül őrült szépségtrendeknek kell megfelelnie... Persze csak akkor, ha idomulni akar az éppen aktuális szépségideálhoz. Hogyan is változott a női test megítélése a történelem folyamán – s egyáltalán, mire mondhatjuk azt, hogy így néz ki egy normális női test? Ennek jártunk utána írásunkban.

Ma ugyanez a helyzet! Sminkelés, szérumok reggel és este, kiborotvált, majd visszanövesztett szemöldök, lézeres szőrtelenítés, izzadás az edzőtermekben, tisztítókúra háromhavonta… És még sorolhatnánk a szépészeti fogásokat, amelyek manapság természetesnek számítanak. A nő még mindig a szépség börtönében senyved. (Mert azért ne feledjük, senki nem tud olyan szép lenni, mint egy nő!)

Pedig ha belegondolunk, ez mind természetellenes: csupasz, festék nélküli arccal születünk, a szőr (akármennyire is szeretnénk megszabadulni tőle) bizony nő, s ha többet ülünk egy helyben, vagy gyermekünk születik, akkor az a pár pluszkiló is felcsúszik. A nőknek ki kell csinosítani magukat, ha azt akarják, hogy komolyan vegyék őket. Elsősorban persze a nők, mert senki nem tud úgy megszólni egy kockás inges nőt kis úszógumival hastájékon – mint a másik nő. (A nő soha nem lehet elég szép, ha okos, és fordítva. ) A nők még mindig rivalizálnak egymással, sokszor bizony egymás farkasai tudnak lenni.

Követelmények! A gyengébbik nemnek legyen nádszálvékony dereka, vékony combja, s lehetőleg valami finoman kidolgozott izomzat is tűnjön fel a láthatáron... A macsó férfinak meg éppen elég, ha meg van borotválva (bár most éppen a karanténszakáll divatja hódít): akkor is imádjuk. Vajon miért van ekkora különbség a női és férfikülsővel szemben támasztott elvárások közt, s miért változik az ideál folyamatosan?

A szépség kultusza

Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében részletesen kifejti, hogy a mai őrült kultuszt politikai gyökerekre kell visszavezetni. Dióhéjban azt mondja, hogy az egész hajsza akkor kezdődött, amikor a nők kiharcolták egyenjogúságukat. Ekkor ugyanis a férfiak félni kezdtek tőlük, s azontúl vetélytársnak tekintették őket. A nők erőssé váltak, mert minden egyes rájuk rótt feladatot sorban kipipáltak a listájukon. Először is össze kellett egyeztetniük a család ellátását, a háztartási feladataikat saját munkájukkal – ami a háztartási gépek megjelenésével sikerült is. Karrierjük felfelé ívelt, s egyszerre két-három helyen is képessé váltak szinte maradéktalanul teljesíteni.

naomi-wolf_0.jpg
Naomi Wolf amerikai feminista írónő, aki szerint a nőket a sok kozmetikával béklyóba zárták...

S mivel az erősebb nem számára ijesztő volt a nők térnyerése és ügyessége, a média segítségével megformáltak egy új nőideált. Egy olyan nőképet, amelyet a nők csakis örökös szépségápolással, rengeteg idő- és energiabefektetéssel képesek fenntartani. Ha nem akarunk kilógni a sorból, igenis idomulnunk kell a szépség diktátumához!  

Természetesen erre – miszerint a férfiak összeesküdtek a nők ellen – nincs, és nagy valószínűséggel soha nem is lesz tárgyi bizonyíték. Annyi azonban biztos, hogy ekkortól datálható a szépségápolás mindenhatósága. A kozmetika ugyanis az arisztokrácia kereteit átlépve betört a középosztály soraiba és a munkásosztályba is. A nők pedig meg akartak felelni az új ideálnak – és a szépségápolással, fodrásszal, manikűrrel, pedikűrrel, divatozással máris annyi időt veszítettek (amit értelmesebb és értékesebb dolgokra is fordíthattak volna), hogy a férfiak újra nyeregben érezhették magukat hatalmi pozíciójuk tekintetében.

Ennyit, és nem kevesebbet állított az amerikai Naomi Wolf, aki könyve megjelenése óta – 1990-ben jelent meg A szépség kultusza – az újfeminizmus pápájának számít.

Ádámtól és Évától

Ha nem is egészen a teremtésig, de legalább az ókori világig visszatekintünk, s megnézzük a szobrokon, mozaikokon s festményeken fennmaradt emberábrázolásokat, akkor első pillantásra bizony nem az jut eszünkbe, hogy micsoda szépségek heverésztek évezredekkel ezelőtt a kecses jón oszlopok árnyékában. Sőt: elég csak az őskorban megformázott willendorfi Vénuszra gondolnunk, aki mai szemmel vizslatva bizony kimondottan hájasnak mondható. Ám régebben egészen másról szólt a női test dicsőítése – elsősorban a termékenységet és az egészséget díjazták, amely felfogás egészen az ínséges középkorig tartotta magát. Hiszen a „tartalékokkal” rendelkező nők nagyobb eséllyel élték túl a háborús viszontagságokat, éhínségeket, s több gyermeknek adtak életet, mint soványabb társaik.

Ezzel párhuzamosan például a fehér bőr is előkelőnek számított, hiszen azt jelentette, hogy a nőnek nem kell a földeken, a tűző napon kapálnia, s megőrizheti sápadtságát. Ma pedig kimondottan lenézzük azt, aki márciusban még olyan fehér bőrrel virít, mint egy mentőautó. Na igen, a barna bőrben munka van – a szoláriumozással vagy napozással eltöltött időt a balga nő nem önkiteljesítésre használja, hanem haszontalan napozásra, hogy a mai trendeknek megfeleljen. (A feminista Naominak mégiscsak igaza lehet...)   

hirlevel_web_banner_1_299.jpg

Az ókori görögök s rómaiak sem a nádszálvékony nőket tartották szépnek, hanem kifejezetten a kerek arcú, nagy mellű s körte formájú alakot dicsőítették. Botticelli és Rubens képeiről pedig szintén nem az anorexiás nők jutnak eszünkbe, hiszen mindenhol kerek formákkal megáldott lányok és húsos párnácskák tűnnek fel.

A 16. századtól pedig, mondhatni, beütött a krach: a tökéletes alakra törekvő hölgyek (a késő reneszánsz korában a homokóraformát tartották ideálisnak) rábukkantak a fűzőre, amely az 1800-as évekre kínzóeszközzé alakult át. Rengetegszer a „halál szoros kötéseként” hivatkoztak rá: számtalan példa akadt arra, hogy egy-egy hölgy megfulladt a tökéletes alak kedvéért. Sőt, hosszú távon még a belső szervek megnyomorításáért is felelőssé lehetett tenni a fullasztó köteleket. Mindezek azonban nem foghatók a 19-20. századon végigsöprő soványság kultuszához!

hm-kep.jpg
A H&M legújabb kampányában minden divat, ami nem normális vagy tipikus. Csak a normális nem jön soha divatba...

Sisitől Monroe-ig!

Az anorexiás Sisi Az egyik legismertebb nő, aki folyamatos súlyproblémákkal küzdött – a közkedvelt s mindenki által dicsőített Sisi királyné volt. Nem is csoda, hiszen életvitelével és kinézetével tökéletesen képviselte a nőkkel szemben támasztott elvárásokat. Naponta csak meghatározott időkben étkezett, és minden nap sportolt: főképp lovagolt, tornateremben tornázott, de hosszú gyalogtúrákra is vállalkozott... Emellett persze bőre és haja ápolására is rengeteg időt fordított. 172 cm-es magasságához képest 50 kg volt, s feljegyzéseiben nem ritkán szerepel, hogy naponta csupán egyetlen narancsot fogyasztott – vagyis kijelenthetjük, hogy az irigyelt királyné bizony anorexiával küzdött.

A nő- és testkép az első világháború évei alatt s a háború befejeztét követő időben indult pusztító útjára. Ez volt az a pillanat, amikor a nőkkel szemben támasztott elvárások gyökeresen megváltoztak. A fűző még jó darabig divatos maradt: a századfordulón a nagy mellű, széles csípőjű és vékony derekú szépségideál hódított. Azokat a lányokat, akik követték a jó példát, „Gibson-lányoknak” hívták... Az elnevezés Charles Dana Gibson grafikus-illusztrátor nevéből származik, aki rajzain pontosan így ábrázolta az ideális alkatú nőt.

A húszas években a nők megelégelték a fűzőt, s nemcsak a fojtogató ruhadarabot hagyták maguk mögött, hanem szende, kislányos viselkedésüket is. Úgy gondolták, eleget bizonyítottak a háború alatt: helytálltak, míg a férfiak a fronton harcoltak, egyszerre vezették a háztartást és dolgoztak is.

Eztán már nem hagyták tovább korlátozni magukat – sem az öltözködésükben, sem a viselkedésükben. Bubifrizura, rövid szoknya és festett száj jellemezte a „flapper” nőket, s ahogy megszabadultak a fűzőtől, azzal a lendülettel dekoltázsukat és derekuk vonalát is a vizslató férfiszemek elé tárták.

A női testet szó szerint felszabadították, s előtérbe kerültek a praktikus, kényelmes szempontok is… Na meg persze néhány bokavillantás is be-becsúszott a hódító praktikák repertoárjába! A harmincas-negyvenes évek nőideálja közelített a leginkább afelé, amit minden bizonnyal normálisnak nevezhetünk. A korszak ünnepelt dívái Mae West és Rita Hayworth voltak, s az áhított testkép egyre inkább a karcsú, de formás, a megfelelő helyeken gömbölyű nő felé tolódott. Majd betört a köztudatba Marilyn Monroe, s a nők mindent megadtak volna azért, hogy olyan homokóra alakkal rendelkezzenek, mint az irigyelt ikon.  (Akit ma nem engednének filmvászonra, mert nagy a hasa, telt a karja és rövidek a combjai...) Hogy hihetetlen szexuális kisugárzással rendelkezett, az bizton senkit nem érdekelne.

testkep.jpg

Elérhetetlen idolok és idomok

Ezek után a követendőnek tartott testsúly rohamos csökkenésnek indult, s mélypontját a zörgő csontú, 40 kilós modelleknél – például Kate Mossnál – érte el a kilencvenes években. Láthatjuk tehát, hogy az, hogy mit tartunk ideális női testnek, szinte évtizedenként változik. Annak a nőnek, aki nem akar kilógni a sorból, bizony időt, pénzt és energiát kell áldoznia arra, hogy fel tudjon zárkózni.

A legelérhetetlenebb az úgynevezett „hétköznapi” nő! A 2000-es évek elejétől – a divatra nagyon is jellemző 180 fokos fordulattal – homlokegyeneset megváltozott a szélirány. Manapság odáig jutottunk, hogy a betegesen elhízott, már az egészségüket is veszélyeztető testsúllyal élő nők dolgoznak modellként. Ők ma a követendő példaképek – számunkra szintén elérhetetlenek, hacsak nem akarunk rengő hájat növeszteni. Soványnak és szépnek lenni ma szinte szégyennek számít. Legalábbis nem átlagos testképeket és arcképeket propagál a fősodrú média. Minden divat, ami nem normális vagy tipikus, csak a normális nem jön soha divatba. Vagyis mondhatjuk, hogy visszatértünk a willendorfi Vénusz ideáljához, az őskorba? Akkor most mi is a normális? 

Varga Virág
Kapcsolódó írásunk