Tökéletes téli idő volt. Igaz, a hó csak néhány árnyékos helyen mutatta meg magát, a dér azonban az összes ágat, kerítést és telefonkábelt fehér kristályokkal vonta be.

A kora délutáni napfényben a legunalmasabb utca is Narniává változott; egy hellyé, ahol minden varázslat megtörténhet.

aki-nem-jott-el-kezdo.jpg
(Kép forrása: instagram.com/lorepemberton)

Lídia hazafelé tartott, délelőttös volt az óvodában. Három hónapja dolgozott, igent mondott egy kedvező állásajánlatra. „Legalább eltereli a figyelmemet.“ A kedves szomszéd nénit pedig lelkesen „leszerződtette” kétéves kislánya mellé. „Elvégre nem mehet minden úgy, mint régen!” – mondogatta. Mégis úgy ment. Sőt! Vidám zene recsegett a városka hangszórójából. Anyukája fél évvel ezelőtt ment el, a tél meg (mintha mi sem történt volna) megint megjött. A Hold is ott van az égen minden éjjel, a téli csillagképek is. „Hogyan mehet minden ilyen szemtelenül tovább?”

Sóhajtott, és két teli táskájával beügyeskedte magát a kertkapun. Hiába járt szemellenzővel, a bíborlila csarab és a hamvas rózsaszín díszkáposzta tarka színfoltját nem tudta figyelmen kívül hagyni. Dédelgetett álma volt egy nonkonformista kert, ami megtöri a tél egyhangúságát; anyával együtt tervezgették. Odavakkantotta a növényeinek: „Minek virítotok? Nem kellett volna kibújnotok a földből!“

Gépiesen elrejtette a gyerekek ajándékait a spájzban, közben majd kiverte a szemét a legfelső polc kartondobozán a felirat: Téli lakásdekoráció. Nagyot sóhajtott. Már két napot késett a díszítéssel.

Lídia a gyász újabb szakaszába lépett; már nem zokogott, csak haragudott a részvétlen világra. A buszozás fárasztotta, kolléganőjével nem pendültek egy húron, kisebbik lánya miatt pedig bűntudat gyötörte. Hogy lehetett ennyire kőszívű, hogy másra hagyta?! Egy idő után már nem váltogatta édesanyja fotóit a kandallópárkányon, ahogy levelet sem írt neki a naplójába. Átszakadt az emlékek gátja: a beteg anya képe elhalványult, és előbukkant a hús-vér anya, akivel együtt választották ki élete első iskolatáskáját.

Összeszorította a fogát, és haragudott. Mindenkire, az utcán szembejövő idősekre, önmagára. És saját anyjára is. A franciaablak előtti merengéséből a kertből beszűrődő léptek zaja zökkentette ki.

– Ma már díszítünk? – kérdezgette lelkesen nagycsoportos ovis lánya. Türelmetlenül hámozta le magáról a télikabátot.

– Biztosan! – válaszolta biztatóan az apja. – Már december harmadika van...

Lídia legszívesebben a fejéhez vágta volna a háta mögött szétlapuló díszpárnát. Először is: mi ez a derűs hangnem? Hát nem fogják fel, hogy már semmi sincs úgy, mint volt régen? „Talán jövőre könnyebb lesz!” – tápászkodott fel végül a süppedős kanapéról, és belenézett nagylánya vidám cicaszemébe. A spájzban a  fejére pottyant a fényképes skatulya. „Boldog karácsonyt a kis családnak! Mama és papa.” – olvasta az egyik elkapott képeslapon. Szíve nagyot lódult, háta mögé nézett. Ez nem lehet véletlen... Örömhullám árasztotta el, bement a nappaliba, és szorosan magához ölelte lányait. A gyerekek sikongattak, érezték: anyunak végre jobb a kedve.

– Kezdjük a nappalival és a hallal – szólt Lídia. Előkerültek a prémes, bolyhos párnák és a pihe-puha plédek. Még néhány giccses, nagyhasú Mikulás is helyet kapott az eldugott sarkokban.

aki_nem_jott_el_elvalaszto.png

A  hétvége ismét szürke melankóliával köszöntött rá. 11-ig köntösben bámulta a TLC-t. Olykor a lányok is mellébújtak, majd visszaszaladtak játszani. Hálás volt férjének, hogy helytállt, ám ez is csak növelte benne az érzést, hogy ő egy csapnivaló anya és feleség. Olykor úgy érezte, mintha üvegkalitkát húzott volna a fejére, aminek eldobta a kulcsát. Morcosan elhaladt a kávéfoltos konyhapult és az átázott teafilterek mellett. „Nem érdekel. Talán én nem lehetek magam alatt?” – csapta be morcosan a hűtő ajtaját. Aztán gondolt egyet, felöltözött, és kilépett az ajtón. Már vagy 10 perce gyalogolt, mikor rájött, hogy nem tudja, hova megy. „Hogy süllyedhettem idáig? Én bezzeg kiborulnék, ha a férjem szó nélkül odébbállna!”

Bekanyarodott a bevásárló negyedbe. Tudta, hogy itt megint arcul csapja a karácsony, de „ha lúd, legyen kövér!” felkiáltással végigosont az akciós forralt borokkal és az előcsomagolt kozmetikai szettekkel szegélyezett utcácskákon. Közben a hangszórókból szólt a karácsonyi gejl, de Mariah Carey sem hagyta magát: All I Want For Christmas Is You... Fellelkesült, végigsimította a girlandokat, majd óvatosan hátranézett. Még mindig ott loholt mögötte hű társa, a Gyász. Mert a temetés óta mindig vele volt. Az ablakból figyelte, amikor teregetett, és akkor is ott ül a hátsó ülésen, mikor a barátnőivel hahotázott a taxiban. Fekete öltönyt viselt, mint Joe Black. Hátraarcot csinált, és arra eszmélt, hogy megcsendül a könyvesbolt ajtaja felett csüngő szélharang.

aki-nem-jott-el-2.jpg
(Kép forrása: instagram.com/lorepemberton)

– Miben segíthetek? – szólalt meg az eladó hölgy a mahagóni pult végéből.

– Nem is tudom. Talán spirituális, netán gyász témában keresgélnék valamit – válaszolt bizonytalanul Lídia. – Azt hittem, az eleje lesz a legrosszabb. Elakadtam, pedig van két tündéri kislányom és egy kedves férjem. Nem is értem.

– Á, velem ugyanez volt, mikor meghalt az apukám – válaszolta bársonyos hangon az eladó. – Mindenki mondogatta, hogy szedjem össze magam, hisz itt van a családom. Én viszont azt éreztem, apukámat nem pótolja senki.

Lídia szemét elfutották a könnyek. Szakadt szárítókötélként himbálódzott az udvaron a kötél, ami valaha anyukájához kötötte.

– Ezt is meg kellett szokni. Mint ahogy azt is, mikor az embernek gyereke születik – zárta le az eszmecserét az eladó. A röpke beszélgetés egy meleg, kötött sálat tekert Lídia szíve köré; kimelegedve fordult ki a könyvesbolt ajtaján, táskájában egy gyászról szóló könyvvel. Egyből besuhant egy másik üzletbe, és kikérte a kirakatból azt a két antikolt angyalt, melyekkel már hónapok óta szemezett.

aki_nem_jott_el_elvalaszto.png

A konyhaasztalra kipakolt könyv láttán Feri arcára kiült a meglepetés.

– Tudom, ne is kérdezd! – legyintett Lídia. – Nem vagyok képes megmagyarázni, de úgy éreztem, meg kell vennem. Elbőgtem magam az eladó előtt, de most úgy érzem, ezért a beszélgetésért kellett kipattannom itthonról.

Az esti fürdetésnél Lídia a  kád mellé becipelt egy babzsákot, és beleásta magát új könyvébe. Az első 10-15 oldal után enyhe csalódást érzett. A cím alapján kissé tudományosabb műre számított a túlvilág létezéséről, erre a sztori egy nőről szólt, aki mindenhol angyalokat látott. Viszont szemforgatás ide vagy oda, mégsem tudta letenni a könyvet. „Különös, hogy én is pont angyalszobrocskákat vettem!” – gondolta később, hanyatt fekve az ágyban.

Reggel későn ébredt. Férje már talpon volt, a két lány müzlit majszolt. Délután a nap halványsárga korongja végre áttört a piszkosfehér felhőrétegen, kicsalogatta őket a házból. A temetőben sétálgattak, Lídia a karácsonyi koszorúkat rendezgette anyja sírján, a lányok tobozokat gyűjtöttek. Később összekulcsolt kézzel, komolykodva álltak a sír mellett, alig tudták elfojtani gurgulázó nevetésüket. Megborzongott. Anyukája mestere volt a fanyar humornak és az öniróniának. Esküdni mert volna rá, hogy ott ül mellette – és mosolyog.

aki-nem-jott-el-3.jpg
(Kép forrása: instagram.com/lorepemberton)

Éjjel a férje vette le mellkasáról az angyalos könyvet. Lídia pedig különös álmot látott. A házukat látta kívülről; úgy érezte, mintha egyszerre lenne gyerek és felnőtt. A borostyánnal körbefutott pici ablakon át bekukucskált a konyhába, és egy gyönyörűen megterített ünnepi asztalt látott. Nagyanyja régi sparheltjében pattogott a tűz, gyertyák lobogtak, és köztük a két angyalka mosolygott. Lídia földöntúli szeretetet érzett mindenki, az egész világ iránt... A nővére telefonja ébresztette fel. Megint anyja elveszett fülbevalójáról dohogott valamit.

– Lehetetlen, hogy közel fél éve nem találjuk...

– Talán kidobtuk valamivel, már mondtam!

Unta a témát, másnapra már el is felejtette – ahogy különös álmát is. A hétköznapokat hajnali ébredésekkel próbálta megtörni. Kínkeserves volt kikászálódni a meleg ágyból, mégis szerette ezeket az ellopott pillanatokat. Kiosont a balkonra, és élvezte, hogy a hideg nem talál magának utat vastag köntöse alá. Az utca csendjét itt-ott törte meg távoli kutyaugatás, a Lidl sárga korongja pedig teliholdnak tűnt a sötétkék ködben. Ácsorgás közben egyszer csak fura ötlete támadt. Hevesen dobogó szívvel sietett le a lépcsőn, hogy sms-t pötyögjön nővérének...

Alig kezdett bele a kávéfőző a darálásba, mikor felhangzott a rövid vibrálás. „Már ébren van?” Csodálkozva vette kezébe a mobilt, és elolvasta nővére üzenetét. „Még a könnyem is kicsordult, mikor megkaptam az sms-edet. Annyira hihetetlen, hogy mindketten ugyanarra a gondolatra jutottunk! Nem tudtam aludni, ezért pakolgatni kezdtem a konyhában, mikor bevillant, hogy anyuka fülbevalója a C-vitaminos flakonban lehet... Oda rakta mindig a kivizsgálások előtt. Délelőtt felmegyek, és megkeresem.”

Lídia lassan letette a telefont, és egy pillantást vetett a polcon csücsülő angyalkákra.

aki_nem_jott_el_elvalaszto.png

Délután a lányokat süteményillat fogadta, a konyhapulton két tepsi muffin várakozott. „Hűha! Látom, beindultál!“ – bólogatott elismerően Feri. „Fel vagyok dobva!“ – vigyorgott Lídia. Előadta a történetet anyja eltűnt fülbevalóiról.

– Lehet, csak a képzeletünk szórakozik velünk, de olyan jó azt érezni, hogy nincsenek véletlenek, és nem vagyunk egyedül ezen a végtelen világon – trombitált nagyot papírzsebkendőjébe.

– Tényleg különös! – bólogatott Feri. – Mit kezdtek a fülbevalókkal?

– Arra gondoltam, talán valami közös ékszert kéne készíteni belőle. És mit gondolsz, mivel hívott fel negyven perccel ezelőtt a  tesóm? – Itt kissé hatásvadász módon megállt. – Mi lenne, ha beolvasztanánk, és gyűrűket csináltatnánk a fülbevalókból?

– Hűha! – Feri nem volt a szavak embere, ezért inkább magához ölelte feleségét. – Talán megkérhetnéd az angyalokat, hogy súgjanak neked valamit a szentestei vacsoráról is...

Lídia megmerevedett. Tudta, hogy ezúttal neki kell eldönteni, csak a szűk családban ünnepeljenek, vagy maradjanak a régi felállásban?

„Jó lenne egy égi jel!“ – sóhajtott lefekvéshez készülődve. Másnap délután belebotlott az egyik exkolléganőjébe. Talán a késő délutáni komor szürkület volt az oka, hogy mindketten forró csokira vágytak. A cukrászdában ülve Lídia mosolyogva hallgatta Heni áradozását a 20 fős szentestéikről.

– Nem mondom, hogy a családban mindenki puszipajtás, de erre az estére félretesszük a sérelmeinket. Talán szentimentális vagyok, de én azt tartom: nincs karácsony norvégmintás pulcsi meg puncs nélkül. Persze, főleg a gyerekek miatt vagyok így bezsongva...

Lídia ez utóbbiban nem volt olyan biztos. Mindenesetre a pozitív életérzés ráragadt, és hazafelé a sűrű ködfelhőben bandukolva végre morfondírozni kezdett a saját karácsonyán.

aki_nem_jott_el_elvalaszto.png

Huszonnegyedikén reggel a gyerekek bekukucskáltak a nappaliba, majd őrjöngve trappoltak vissza az emeletre: „Itt jártak az angyalok és a Jézuska!” Lídia és Feri egymásra kacsintottak. „Naná, hogy itt jártak!” A délelőtt kuncogásoktól volt hangos, ahogy férjével jobbra-balra, előre-hátra tologatták a hatalmas konyhaasztalt.

– Itt már jó lesz? Ha egy centivel odébb kell húzni, menthetetlenül beáll a derekam – sóhajtotta Feri.

– Tökéletes! Igaz, nem férek hozzá a csaphoz, de annyi baj legyen – merengett Lídia. – Lehet, hogy mégis maradhatnánk négyesben. Tavaly eltört a kilencedik szék...

– Remélem, viccelsz! – bosszankodott Feri.

aki-nem-jott-el-4.jpg
(Kép forrása: instagram.com/lorepemberton)

Estére az asztal teljes pompájában tündökölt; vacsora alatt jólesően nosztalgiáztak, egy óra múlva pedig következtek a kigombolt nadrágok és a „csak a szemem kívánja” kezdetű mondatok. Igaz, három embert kellett felállítani, mikor valaki kiment a mosdóba. Lídia a zongoraszéken ült; de az is jó volt! A gyerekek hason fekve játszottak a fenyőfa körül, forralt bor illata terjengett a levegőben, gyertyák lobogtak az ablakpárkányon.

– Jól döntöttél – súgta Lídia fülébe Feri. Lídia hirtelen mozdulattal kiterítette a kártyalapokat a dohányzóasztalra, és a kezdők szerencséjével megnyerte az első fordulót. Fel sem tűnt neki, hogy valaki egész este hiányzott a házból. Ezúttal nem ült a kanapén, de még a fotelban sem hűséges társa, a Gyász.

minden_reggel_ujno.sk_134.png

Deák Csáky Julianna
Kapcsolódó írásunk 
Cookies