Gyerekkoromban szinte kizárólag nők vettek körül. Hárman laktunk együtt: nagymamám, anyukám és én. Három különböző női generáció, és mindegyikünk meg volt győződve arról, hogy azért vannak köztünk súrlódások, mert annyira különbözünk egymástól. Ma már tudom, hogy éppen fordítva volt. Leginkább talán abban hasonlítottunk egymásra, hogy egyformán hiúk voltunk.
Először a nagymamámra kezdett rátelepedni a világvége-hangulat. Azon a napon kezdődött, amikor az olívazöld Chanel-fazonú buklé kiskosztümjét, nagy kedvencét, amit saját maga készített, már sehogyan sem tudta begombolni. (Büszkén emlegette, hogy a háború kitöréséig még a csicsói Kálnoky gróf családjának is varrt.) Hatvanpluszosan aztán jött egyik „csapás” a másik után: a haja elvékonyodott, szeme környékén megjelentek a szarkalábak, hiába kente az arcát reggel-este Niveával. És amikor rájött arra, hogy innen nincs visszaút, vett magának pár „nénis” kötényruhát, és többé ki sem tette a lábát a lakásból.
Janković Nóra
Az én gyönyörű anyukám (aki híres szépség volt) azonban gyorsan tett róla, hogy a „drama queen” mamácskát megfossza a figyelemtől. Ahogy neki is kezdett megvastagodni a dereka, úgy lett belőle egy csehovi hős, aki reménykedve várja, hogy egy rajta kívül álló hatalmasság majd kipostázza neki a fiatalság elixírjét. És miközben kéz a kézben várták a csodát, hol sírva, hol nevetve (mert úgy változott a hangulatuk, mint az áprilisi időjárás) édes-színes süteményekbe és kalácsokba fojtották bánatukat. Csakhogy még az ipari mennyiségű cukor sem tudta feloldani a lelkükben a feszültséget.
Nem is lehetett volna azt feloldani, erre az abszurd légkörre ugyanis az volt jellemző, hogy az igazán fontos dolgokról soha nem beszéltek. Pedig szépséges anyukám egészségügyi nővér volt, és mások nyavalyáiról végtelen hosszan értekeztek a nagyival, de menstruációról vagy menopauzáról soha egyetlen szó sem esett. Az tabu volt. Úgy tekintettek rá, mint valami szégyenfoltra az örök nő szeplőtelen testén. Ezért is mentem át a halálfélelem összes fázisán, mikor hirtelen „nagylány” lettem. (Akkor kaptam csak instrukciókat, mikor anyukám hazaért a munkából.) Ám ahogy nem beszéltek a nőiességük kezdetéről, úgy arról sem, hogy semmi nem tart örökké, az élet lényege a változás. Így aztán kamasz lányként úgy gondoltam, hogy a nőknek életük végéig havonta öt napon át „szenvedniük kell”. Ráadásul akkoriban nem voltak felvilágosító podcastok, és még a női magazinok sem foglalkoztak a női test változásaival.
A nagy meglepetés akkor ért, amikor a szülések után rajtam maradt pár kiló, és a csípőm is szélesebb lett. Én még meg is barátkoztam volna az új alakommal, mert örültem a babáimnak, de ott volt előttem anyukám példája, aki akkor már szorongással és depresszióval küszködött az alakváltozása miatt. Faggattam, kérdezgettem őt, mert nem láttam annyira tragikusnak, hogy felszaladt rá pár pluszkiló. Hisz ő nekem mindig gyönyörű volt! De hiába. Nem és nem volt hajlandó beszélni arról, miért érzi azt, hogy kiszuperálta a teremtés. Bennem pedig, mivel még mindig nem tudtam, hogy mivel jár a változókor, fel sem merült, hogy változókori tünetek állhatnak a háttérben.
Az üveghatásról: Aki szép nő, az megtapasztalta, hogy fiatalon a férfiak megbámulták. Ma ugyanúgy bámulnak, csak épp átnéznek rajta, mint az üvegen. Az a szomorú hír, hogy erről mi is tehetünk: nem mozgunk, széle-hossza egyforma ruhákat húzunk magunkra. Megöregedtünk! – mondogatjuk magunknak. Ezek igazán mérgező gondolatok.
Nem tud aludni?
Írunk fel altatót. Hevesen ver a szíve? Adunk rá tablettát. Gyakran fáj a feje? Arra is van gyógyszer. Anyukám orvostól orvosig járt, tömte magába a pirulákat, de csak a betegségtudata mélyült. Egyik orvos sem ült le vele, hogy most már saját magának kell tennie magáért, többet kellene mozognia, másként ennie; vagyis azért van minden, mert szervezetének hormonális egyensúlya megbillent. Arról meg végképp nem hallott, hogy attól még nem szűnik meg a nőiessége, mert átlép a menopauzába. S nem szabad erre úgy tekinteni, mint egy pecsétre, amire az van írva: „Öreg vagy. Kiiktatva.” Ő, aki fiatal korában különleges és feltűnő szépség volt, s mágnesként vonzotta férfitekinteteket, nem tudta elviselni, hogy láthatatlanná vált, átnéztek rajta az utcán. Az öregedést meg végképp nem tudta elfogadni. Jobb híján ő is „magára zárta” az ajtót, az otthonról hozott mintát követve.
Negyvenöt éves koromban, amikor engem is utolért a „végzet”, és elkezdődtek a hőhullámok, én már informáltabb voltam, de még mindig nem tudtam, mivel is állok szemben. Kivizsgáltak, és fittnek nyilvánítottak. Közben meg szenvedtem, mint a kárhozottak, mert soha nem tudtam, mikor önt el a verejték. Néha napokig elkerült, néha meg egy nap alatt háromszor is blúzt kellett cserélnem – Pozsonyban az interjúk előtt a pláza kézszárítójával próbáltam vállalhatóvá tenni a blúzomat. Mivel addig egy egyébként jól működő kapszulagardróbom volt, a napi többszöri ruhacsere nem is volt olyan egyszerű. A mosógépünk, melynek a kapacitása öt kiló ruha volt, az esti csavartatások után olyan méltatlankodó hangokat adott ki, mint egy kátyúba ragadt orosz traktor. (Azelőtt csak hétvégén mostam, amikor megjöttek az egyetemről a gyerekek.)
Előtte kákabelű lévén bármennyit ehettem, nem látszott rajtam. Most meg ugyanúgy hisztiztem a szekrény előtt, mint anno anyukám: Jaj, már ez se jó, meg az se! Nincs egy rongyom, amit felvegyek! Pedig akkor még nem sejtettem, hogy eljön a nap, amikor negyvenes ruhákat fogok a kosaramba gyömöszölni. Ma is őrületbe kerget az egyre makacsabb hasi zsír, de azért a változókori tüneteknek is vannak pozitív hozadékai. Megesett, hogy a hivatalban az addig körülményeskedő ügyintéző hölgyek bájtündérré változtak, amikor benyögtem, hogy végem, itt a „banyakór”. Arról nem is beszélve, hogy a fűtésszámlán – míg korábban dupla paplan alatt aludtam – egy nyaralás árát spóroltuk meg, mert mindig dührohamot kaptam, mikor a férjem feltekerte a fűtést. (Ez nem változott.)
Mivel PCOS-es vagyok, vagyis az a nő, aki soha nem érzi magát igazán komfortosan a bőrében, a hormonpótlás számításba sem jöhetett. Félő ugyanis, hogy újabb ciszták képződnének a mellemben és a petefészkeimben. Meglehet, hogy még mindig szenvednék, ha nem kezdett volna fájni a derekam, és az ortopéd szakorvos nem tanácsolta volna a jógát. Az első hetekben búslakodtam, hiszen soha nem sportoltam, bár mindenhová gyalog jártam. A szomszéd néni gyakran mondogatta, hogy olyan vagyok, mint a kengyelfutó gyalogkakukk. Mindenesetre az astanga jóga elkezdése után három hónappal megszűntek a hőhullámok.
Az alvás viszont a mai napig nagy gondot okoz. A perimenopauzáig bárhol, bármikor el tudtam aludni, ám egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnali háromkor felébredek, és képtelen vagyok visszaaludni. Idegességemben fölfaltam mindent, amit csak a hűtőben találtam. Másnap aztán remegtem a fáradtságtól, és úgy szóródott a figyelmem, mint moziban a pattogatott kukorica. Hogy legyen némi energiám (meg ugyanezt láttam anyukámtól is), tömtem magamba az édességet. Elkezdtem kitolni a lefekvés idejét, mert féltem, hogy nem fogok tudni elaludni. (Amúgy éjszakai bagoly vagyok, és néha csak éjfél után megy az írás.)
Arcunk formája egy háromszöghöz hasonlít, melynek csúcsa lefelé mutat. A „fiatalság háromszöge” idővel megfordul! A bőr alatti zsírréteg lefelé csúszik, emiatt az orca elveszíti teltségét, s kialakulnak a nevetőráncok. A száj és a szem sarka pedig lefelé görbül, mert az izmok nem rugalmasak már, és kevésbé tónusosak.
Az ötvenedik születésnapomat viccként éltem meg, a menopauzát pedig megváltásként. Egy gonddal kevesebb, gondoltam, végre nem leszek kitéve a ciklusom menedzselte hullámvasútnak, és végre megszűnnek a hangulatingadozásaim. Hurráoptimizmusom korai volt, mert észrevettem, hogy lassan az arcomon minden lejjebb csúszik, a szám kontúrja meg eltűnik. A lelki tünetek is velem maradtak. Kész csoda, hogy a férjem is, mert van, hogy egyik percben még kenyérre tud kenni, a másik percben meg házisárkány vagyok. (Ezen valahogy még a rendszeres relaxációs gyakorlatok sem segítenek.) Már csak abban reménykedem, hogy megmaradok „mini” sárkánynak, és nem nő ki mind a hét fejem, mint ahogy az anyósoknak a B kategóriás amerikai filmekben.
Vajon hogyan éli meg mindezt a többi nő? Töprengtem kicsit, és csatlakoztam a Facebookon egy menopauzával foglalkozó csoporthoz. Eleinte sok hasznos információt tudtam meg, de egy idő után rossz irányba vitt. Én ugyanis nem elleplezni akartam az idő múlását, hanem élhetővé tenni. Részemről ennyi.
