Amikor megszületik, még nem tudjuk, mekkora feladatot vállalunk. Hamarosan rádöbbenünk, hogy röpke tíz év alatt (amíg még hallgat ránk) minden fontos dolgot meg kell tanítani neki: hogyan bánjon az emberekkel, udvariasan viselkedjen, de közben maradjon önmaga.
Kevés nálunk a szakember, aki egy-egy okos mondatával utat vágna a sűrűben. Mógor Krisztina családkonzulens (Budapest) az életünkre kiható generációs traumákról mesél nekünk.
Manapság egyre több olyan esetről hallani, amikor felnőtt gyerekek átverik idős szüleiket. Elszedik a házát, a lakását, aztán a nagymamit szépen kiteszik az utcára. Sajnos, ilyen a világ: mindenhez papír kell. Még a családi békéhez is.
A férfi otthagyja addig felépített életét, gyerekeit – és belevág egy teljesen új életbe. Egy másik nővel él, másik gyereket nemz, új fészket rak, miután a régit megtagadja. Sokszor mintha az első családja nem is létezett volna, annyira meg akar feledkezni róla.
A gyerekünk kiborít bennünket, gyilkolni tudnánk. Kavarog bennünk a düh, erről az érzésről mégsem beszélünk, nehogy gonosz szülőnek tartsanak bennünket. Mi is az, amiről hallgatunk?
Az a helyzet, hogy a nőknek elegük lett abból, hogy ebben a világban majdnem minden jó a férfiaknak jutott, ők osztják a pénzt és az eszet. Ennyit mi is tudunk, gondolták, és elkezdték másolni a viselkedésüket.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."