Senkinek nem jut eszébe, hogy vele is megtörténhet. Mégis megtörténik – a szeretteink meghalhatnak. Mit éreznek a fiatal özvegyek, milyen megrázkódtatást jelent számukra, ha életük szerelme váratlanul életét veszti?
„Úgy jött, mint derült égből a villámcsapás – kezdi történetét egy fiatal férfi, Péter, aki húsz évvel korábban ismerte meg a feleségét az egyetemen. – Tavaly márciusban a feleségem elment a barátnőjével boulderezni, mivel mindketten imádták a sziklamászást. Sajnos leesett, és eltörte a könyökét meg a bokáját. Kórházba vitték, és többször is megműtötték. Én közben beszereztem egy állítható ágyat meg minden mást, amire szükség volt, hogy hazahozhassuk a feleségemet.”
Csakhogy a helyzet bonyolódott. „Egy csavar akadályozta a gyógyulást, ezért az orvosoknak ki kellett venniük. A feleségemet ezután hazaengedték, de egy héttel a műtét után, amikor reggel éppen a számítógépén dolgozott, panaszkodni kezdett, hogy nehezen lélegzik – meséli. – Felhívtam a gyorsmentőt, és elmondtam, mi történt. Amikor letettem a telefont, a feleségem egyszer csak összeesett. Megállt a szíve. Azonnal hívtam megint a mentőket, öt-hat perc telhetett el, mire megérkezett az orvos. Végül helikopterrel szállították a feleségemet a kórházba. Rögtön a műtőbe vitték, és megállapították, hogy kiterjedt tüdőembóliája van. Olyan súlyos volt, hogy megállt a szíve, nem pumpált vért a tüdejébe. Mindent elkövettek, mégis beállt az agyhalál. A feleségemet halottnak nyilvánították, én pedig özvegy lettem, s egyedül maradtam a két kislányunkkal.”
Péter beleegyezett, hogy felesége belső szerveit szervátültetésre használhassák. Három fiatal életét tudták megmenteni vele.
„Ez némileg vigasztal. Minden olyan gyorsan történt… A napfényes csütörtök reggel öt perc alatt rémálommá változott, amit halálomig nem fogok elfelejteni” – mondja. Addig meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmi megtörténhet.
A bürokrácia útvesztői
Ám szerettünk elvesztését feldolgozni csak egy dolog a sok megrázkódtatás közül. A tragédia utáni hetekben rengeteg hivatalos ügyet kell elintézni. Fejtörést okoz, hogy mit tegyenek az özvegyek, ha nem tudják tovább fizetni a kölcsönöket, a lakbért vagy a villanyszámlát, és miként rendezzék az örökséget vagy a hagyatéki tárgyalást. Ebben a helyzetben a hozzátartozók attól tartanak, hogy a szolgáltató kikapcsolja a villanyt vagy elárverezik a lakásukat. Sokan a házastárs vállalkozását és alkalmazottait is megöröklik.
Mihez kezdjenek, amikor nem értenek a cégvezetéshez? Vagy mi legyen akkor, ha az elhunyt szülei nem hisznek abban, hogy a házastárs fel tudja nevelni a gyerekeket, és pert indítanak az unokák elhelyezésére? Halál után az is kiderülhet, hogy az élettársnak nagy adósságai voltak, melyek az életben maradt társra maradnak. Nem könnyű eligazodni ezekben a bonyolult ügyekben, és a hivatalokkal való tárgyalás sem egyszerű. Egy másik fiatal özvegy meséli: „Nem tudtam hozzáférni a férjemmel közösen nyitott bankszámlánkhoz. A bankban azt mondták, addig nem vehetek ki pénzt, amíg le nem zajlik a hagyatéki tárgyalás” – panaszolja.
Péter tovább sorolja a hányattatásait. „Mindenről intézkedni kellett, kezdve a temetéssel. Ebben segítettek az apósomék. A nevemre kellett íratnom a villanyt, a gázt, a vizet, rendezni az egészségügyi biztosítást, az adót a feleségem vállalkozása után, befizetni a számtalan illetéket. Vissza kellett szolgáltatnom az útlevelét és a vezetői igazolványát. Ki kellett cseréltetnem a személyi igazolványomat, beadni a kérvényt az özvegyi nyugdíjra, a gyerekeknek az árvasági segélyre. Mindenhol el kellett magyaráznom, miért vagyok ott, és ismételgetnem, hogy meghalt a feleségem. Ez volt benne a legrosszabb.”
Mindent egyedül
Egy fiatal apa, aki szintén két kiskorú gyerekkel maradt magára, elmondja, régebben nemigen törődött a mindennapi gondokkal. A baleset óta, amelyben elvesztette a feleségét, minden másodperc visszarángatja a jelenbe. „Gyökerestül át kellett rendeznem az életemet, átértékelni, mi fontos és mi nem. Olyan volt ez, mint egy alapos buddhista vagy sztoikus tanfolyam. A mai napig nem tudom felfogni, hogy mindez velem történik, hogy most én özvegy vagyok.”
Szilvia négy kisgyerekkel maradt egyedül egy autóbaleset után. Neki éppen a gyermekei segítettek abban, hogy ne legyen rajta úrrá a depresszió. „Nézzük meg aput a videón” – mondták esténként a gyerekek, és örültek, hogy legalább a képernyőn viszontláthatják szeretett apjukat. A gyermekek másképpen élik meg a gyászt. Vidáman játszanak, mígnem játék közben egyszer csak sírva fakadnak. Az „itt és most”-ban élnek, ezért szükségük van rá, hogy valaki minden reggel felébressze őket, és gondoskodjon róluk. Ez a személy pedig az anyjuk, hiszen rajta kívül nincs nekik más.
Hogyan tovább?
„Az esték a legrosszabbak. A gyerekek már alszanak, és nincs kivel összebújni, és megbeszélni a napot… Egyedül a gyerekek tartják bennem a lelket, és a feleségemnek tett ígéretem, hogy gondoskodom róluk. Nem vagyok atlétaalkat, sem szépfiú, úgyhogy tisztában vagyok vele, hogy nem egykönnyen találok majd valakit magam mellé. Lehet, hogy egyedül maradok, bár örülnék, ha lenne társam. De tudom, egy özvegy férfi két gyerekkel nem főnyeremény – magyarázza Péter, aki egy évvel a tragédia után bejelentkezett a Tinderre és a Facebook-ismerkedőre. – A nők vagy azonnal elküldtek a búsba, vagy másodszor már nem jelentkeztek, úgyhogy két hónap után feladtam. Idővel majd meglátjuk, lesz-e valami. Viszont ahogy telnek a hónapok, egyre jobban hiányzik valaki” – teszi hozzá szomorúan.
Péterhez hasonlóan többen is egy idő után új élettársra vágynak. Az eltelő idő mindenki esetében más. Igaz viszont, hogy egy új ismeretség legalább egy kicsit visszahozza az özvegyek életkedvét.
Hogyan lehet segíteni?
Általában nem tudjuk, hogyan reagáljunk egy halálesetre, és miként segítsünk azoknak, akik elvesztették a társukat. Íme, néhány javaslat:
- Egyszerűen legyünk jelen. Ne mondjuk azt, hogy „ha szükséged van valamire, szólj”, hanem ajánljunk fel konkrét segítséget. Még hónapokkal a temetés után is eleven a gyász, ezért ne lankadjunk, hanem próbáljunk minél hasznosabbak lenni.
- Törődjünk a gyerekekkel és a gyakorlati dolgokkal. Vigyázzunk a gyerekekre, sétáltassuk meg a kutyát, segítsünk bevásárolni – a kis dolgok is sokat jelentenek.
- Hallgassuk meg, és ne hangoztassunk kliséket! Ne vigasztaljuk az özvegyet azzal, hogy idővel majd jobb lesz. Nem tudni, valóban jobb lesz-e egyáltalán. Helyesebb, ha meglátogatjuk, meghallgatjuk, átöleljük vagy elhívjuk sétálni a gyászolót.
- Szervezzünk – nem kötelező – közös programokat! Hívjuk meg a barátnőnket/barátunkat egy kávéra, moziba vagy kirándulni. Lehet, hogy el fogja utasítani, de akkor is érezni fogja, hogy gondolunk rá.
- Ajánljunk jó pszichológust, aki felnőttekkel és gyerekekkel is foglalkozik.
