Egy utolsót még szólt a csengő, csak úgy az íze végett, mert tanulásról már szó sem lehetett. Forgószélként zúdult le a gyereksereg a kikoptatott szürke kőlépcsőn, siklott a kezük a fényesre festett, vajsárga színű falon. Ráérős tanévzárónk volt odakint a placcon. Unalmamban a betonból félig kiálló köveket rugdostam. Piros lakkcipőben. Nem sokáig bírta... (No nem a kő, az maradt.)
Kitörni nemcsak a háborúk és a vulkánok szoktak, de a nyári szünetek is. Május végén már feszítette bensőnket a „nem férek a bőrömbe” érzése, nem akartunk tovább rabok lenni. A nyár nekünk, falusi gyerekeknek a későn kelést, a végenincs biciklizéseket jelentette – és a végtelen szabadságot.
Küllő
Biciklikormány mögül egészen máshogy fest a táj. Pörög a film, gyorsan tekerek, arcomba csap a szél, kócolja a „százegykiskutyás” csattal kidekorált hajamat. Ám mehetek lassan is, szemlélődve, akár a szerzetesek. Csak rajtam múlik. A valóság a mindenre van idő illúziója, bukdácsolnak a napok, éveknek tűnnek a hetek... Falunk, Szőgyén domb hátán domb. Az itt élők különleges mértékegységet találtak ki maguknak: aki leszállás nélkül felteker a templomig, az nem számít öregnek. Bírja még. Tekerés közben nem csupán a lélek, a combizmok is edződnek.
Első montimat (értsd: hegyibicikli) elsőáldozásra kaptam. Neonnarancs, leheletnyi zöld, némi fekete és sárga pompázott a vázon. Ilyen színkombinációval már messziről észrevehető vagyok... A váltó és a kulacstartó új dimenziókat nyit meg előttem, más úti célokkal kecsegtet: már nem csak a nagyszülők és az osztálytársak otthonáig tudok eltekerni, kimerészkedhetek a határba is. Persze nem egyedül. Bandában, ahogy illik.
Felnőttnek érzem magam a hirtelenjében rám szakadt szabadsággal, de azért méga zokni-szandál kombót nem tartom cikinek. Ahogy a vékony gumizsinórra fűzött cukorkagyöngyöket sem; praktikus volt, tekerés közben pótolta a felhasznált glükózt. Versenyeztünk: dombra fel, dombról le. Mindig a fék – és olykor a kormány – megragadása nélkül. Nullkézzel, ahogy azt a szakzsargon emlegeti. Így vált a fásli és a csípős Septonex a nyár kikerülhetetlen kellékévé, némelyik horzsolás nyoma még ma is látszik.
Egyre többször gondolok erre a tiszta egyszerűségre. A nem aggódás képességére. Arra, hogy beértük azzal, ami van. Két kerék, egy hordónyi víz, harminckét kártyalap.
Aratás után szalmakazalra vadásztunk. Kalandoroknak, elveszett ereklyék fosztogatóinak képzeltük magunkat, ahogy báláról bálára egyre feljebb hágtunk. A magasból lenézve persze inunkba szállt a bátorságunk. Túl nagy lett a föld-gyerek távolság, a képzeletbeli kincset a kazal tetején hagytuk. Utána a helyi JRD irodaépülete felé vettük az irányt, bicikliküllőinkön vidáman csúszkáltak a színes, foszforeszkáló gömbök. Az elburjánzott gyomrengetegben ipiapacsot játszottunk sötétedésig. Óránk nem volt, telefonunk meg pláne nem, így a felkapcsolódó utcai lámpák jelezték: legfőbb ideje hazamenni, hogy másnap is elengedjenek a szülők.
Škopka
Kilencvenhétben még álmodni se mertünk igazi, kertben felállítható medencéről. Néhányan azzal büszkélkedtek, hogy nekik már van, még létrájuk is van hozzá, nehogy nagyot kelljen belé lépni. Nekünk viszont csak škopkánk volt. Ugye, ahol szőlő van (nálunk pedig volt), ott akad škopka is. Nagyanyám híres volt problémamegoldó képességéről, ötletei azóta is lenyűgöznek. A škopka zöld, összetéveszthetetlen szagú és textúrájú műanyag hordó, amiben mindent lehetett tárolni. Akár vizet is... És mikor már elviselhetetlen volt a hőség, amikor már a jéghideg narancsos šumienka sem segített, nagyanyám ellépett a fazekai mögül.
Ő már akkor tudta, amire az angol tudósok csak most jöttek rá: hogy kánikulában szó szerint felforrhat az agyunk. Így aztán kötényruháját, benti papucsát kintire cserélte, fogta a colos slagot, és a kútból felengedte a hordókat; tudta, hogy a mártózás majd lehűti a három buzgómócsing unokát. Persze a fej forró maradt, de a víz tökéletes wellnessélményt nyújtott, amit mama még tovább tudott fokozni. Térült-fordult, először hozott egy hosszabbítót, majd megjelent a kezében a halványkék magnóval. Mi meg eldönthettük, hogy Kadlott Karcsi bakanótáit vagy a disznótoros válogatáskazit kérjük. Az előbbire szavaztunk. Az „Októbernek elsejével el kell masírozni” refrénjét dúdolgattuk, mikor a láthatáron feltűntek a süteményes tányérok... Mi meg álldogáltunk a škopkában, tejszínhabosan, és csak annyit fogtunk fel az egészből, hogy nekünk most jó, nagyon jó!
Terka
A sorrend valahogy így nézett ki: balra a fűzfa, középen a ruhaszárító kötél, mellette pedig ott álldogált a Terka. A csehszlovák ipar remekét tisztelhettük benne. Előszobás, narancssárga, belül ötszemélyes sátor, teljes nevén Terka Tent. Felállításának napja idővel az ünnepek sorába emelkedett. Minden évben megrakott hátizsákkal strázsáltunk az építőbrigád előtt, és türelmesen vártuk, hogy meghódíthassuk a birodalmunkat, helyére kerüljön az utolsó cövek is. Gyakorlott kezünk gyorsan otthonossá varázsolta a Terkát.
Első lépésben kisöpörtük a sátrat, kiterítettük a pokrócokat, majd megkerestük a sátorrúdra ragasztott pokémonos matricát. (Elégedetten nyugtáztuk, hogy Gengar a helyén van.) Majd leültünk törökülésben, mint az indiánok, és szemrevételeztük, hogy mi mindent hoztunk magunkkal a hátizsákunkban. Kispárnát a kényelemért, Cinit, a plüssegeret az érzelmi támogatásért, a zseblámpánkat a tisztánlátásért, egy pakli magyar kártyát a fennkölt szórakozásért, végezetül Jojo cukrot. (A hangyákkal mit sem törődtünk, egy volt a jelszó: nem maradhatunk éhen, semmilyen körülményben.) Minden eshetőségre felkészültünk!
Készen álltunk az éjszakára, lehúztuk a cipzárt a sátron. Fáraóztunk. Színre szín, számra szám. Piros hetes visszahúz, a zöld alsó megment a nehézségektől. Ez volt az a lap, ami később beszakadt, és nem volt könnyű elrejteni a hibáját a többi zsugabubus elől.
Elképzelem, ahogy a bennem élő piros lakkcipős kislány felém nyújtja a zöld alsót, kacsint, majd ezt mondja: „Ez a lap majd segít megoldani minden nehézséget, amit az élet eléd dob.”
Sehogy sem tudtuk megunni a kártyát, Jóska bácsi kakasa már fenn kukorékolt, mikor párnára hajtottuk a fejünket. Előbb persze még elhessegettünk az útból egy-két vállalkozó kedvű fülbemászót, bár nem hittünk a rémhíreknek: tudva tudtuk, hogy eme rovarfélének esze ágában sincs felfedezőutakat tenni tízévesek hallójárataiban. Majdnem elaludtunk, mikor – derült égből villámcsapás – fentről ráesett valami a sátor ponyvájára. Híres vakmerőségünk szempillantás alatt semmivé foszlott, megdermedve feküdtünk kockás hálózsákjainkban, mukkanni se mertünk.
Vienetta a nagy ijedtségre
Mindhárman ugyanarra gondoltunk: valaki jár az udvarban. De nem szabad beszaladni a házba, mert akkor biztosan észrevesz bennünket... Így aztán – talán életünkben először és utoljára – egyetértettünk abban, hogy a legjobb lesz kint maradni a sátorban. Majd nagy ijedtségünkben álomba szenderültünk, és csak nagyanyánk hangjára ébredtünk fel. Megizzadva másztunk ki a napfényre, fel sem tűnt a sátor dunsztos levegője, pedig már rég hasunkra sütött a nap. Mama közben felgöngyölítette az éjszakai rémület ügyét: egy dió döntött úgy, hogy nem marad tovább az ágon, s lefelé hintázva útba ejtette a Terkát.
Odabent a házban bundás kenyér várta a bandát. Ki tudja, miért, de abból egy karéj sosem volt elég... A csipketerítővel és a családi fotókkal kidekorált Tesla tévé előtt majszolgattuk bőséges reggelinket, tálcáról; közben A brémai muzsikusokat néztük. Mama akkor már suhant a boltba a levendulalila biciklijén, és mindenféle finomsággal pakolta tele a vietnámiaknál vett indiai elefántos bőrtáskáját. (Ami a szociban pult alatti áru volt, és még évekig divatot diktált.) Hazaérve aztán csak úgy lerakta a konyhapadlóra ezt a multikulti strapabíró csodát, mi pedig vércseként vetettük rá magunkat a tartalmára. Tudtuk, hogy valami finomságot tartogat számunkra. Meglepett képpel húztuk ki belőle a Vienetta jégkrémet. „A nagy ijedtségre!” – mondta Mama mosolyogva.
Haj, azok a kilencvenes évek! Ma már boldogan emlékszünk vissza a félbemaradt szocializmus nyarainak hangulatára, a kockás abroszos lángosozókra, a sehová sem siető történésekre. A nosztalgia beszél belőlünk, vagy valóban egyszerűbb, kiszámíthatóbb volt az élet? Gyerekként biztosan.
