Bori nem szerette az estéket. Félt, hogy a szörny bármelyik pillanatban előbújhat a rejtekéből, ha ő lehunyja a szemét. Mindig csak este jött elő. Nappal sehol nem volt, csak éjszaka ijesztgette őt és a testvérét, mikor a napfény eltűnésével a világ szürkébe és feketébe fordult. A város lakói ilyenkor aludtak, a szobákban a sötétség és a mély csend ideje járta, csak az ő házukban rikoltozott a szörny. Fülsiketítő, torokból jövő hangon ordított, közben ide-oda csapkodott és összezúzott mindent, ami a keze ügyébe került. Fékezhetetlen volt – egyszer anyát úgy földhöz csapta, hogy majdnem összetörte.
Bori és Teó egy szobában aludtak. Volt ugyan külön szobájuk, de a szörnnyel szemben vajmi kevés esélyük lett volna egyszál magukban, ezért inkább összebújtak. Nézzük csak meg anyát, ő mindig egyedül szállt szembe a szörnnyel, és mindig elveszítette a csatát. Ó, hányszor kérte őt Bori és Teó, hogy húzódjon be velük a pici gyerekszobába, de hiába, anya mindig azt mondta, hogy a szörnyet csak ő tudja feltartóztatni.
Bori ebben kételkedett, mert valahányszor kiment a szobából, mindig ugyanaz következett: a szörny torokhangon üvöltött, anya sikoltozott, s a végén új bibi jelent meg a karján vagy az arcán. A kék-zöld foltokat rejtegette előlük, a bőrére barna kencét kent, hogy az egybejátsszon az arca színével. Így kevésbé látszódott a sérülés, de Bori így is mindig kiszúrta a sötétebb foltokat. Anya soha nem mesélt arról, hogy mi történik vele az éj sötétjében, de Bori és Teó biztosak voltak benne, hogy a szörny keze lehet a dologban.
Apát kirúgták
Bori és Teó megbújtak a lépcsőfordulóban. Ha komoly témáról volt szó, anya mindig felküldte őket a szobájukba, hogy ne zavarják a beszélgetést. Teó és Bori viszont Kíváncsi Fáncsik voltak – mint a gyerekek általában –, elrejtőztek a lépcső mögött, és onnan hallgatták azt, ami anya szerint nem a gyerekfülnek való. Most is épp ebben mesterkedtek; csendben, afféle settenkedő macska módjára kilopóztak a szobájukból, elrejtőztek a lépcső mögött, és hallgatóztak.
– Kirúgtak Zsuzsa. Hát nem érted? Húsz év munka után, csak úgy a semmiből lapátra tettek. Szerinted ez elfogadható? Állítólag sok panasz jött rám... Még hogy panasz?! Rám?! Én vagyok a cégben a legjobb műszakvezető. Mégis, milyen panasszal illethetnek? Kész röhej, én mondom. Állítólag behúztam egyet a Pistának. Ugyan már! A Pista jött nekem. Meg akart ütni, hát jól meglöktem. Majd bolond lennék hagyni, hogy megüssön. Tehetek én arról, hogy hanyatt esett, és beverte a fejét? Nem tehetek. Fegyelmit indítottak ellenem, merthogy a Pistának agyrázkódása van. Én mondom, hazudik az a tetű. – Teó és Bori nem igazán értették, mi az a fegyelmi, de úgy sejtették, valami égbekiáltóan rossz dolog lehet, ha apu így kiakadt rajta.
– Kedvesem, nagyon sajnálom...
– Még nem fejeztem be, Zsuzsa! Ne szólj közbe! – S apa anya szavába vágott. – Telhetetlen egy banda. A tetejébe megfújatták velem a szondát, de előtte még megvádoltak, hogy bűzlök a pálinkától. Ezt a megaláztatást! Így bánni egy feddhetetlen munkásemberrel. Ön alkoholt fogyasztott munkaidőben... Hiába magyaráztam, hogy még az este gurítottam le pár pohárkával, nem hittek nekem, és kirúgtak. Pedig te is tudod Zsuzsa, hogy nekem a munka szent.
Munkaidőben nem iszom. Este is csak egy-két pohárkával, hogy ellazuljak a nagy hajtás után. Mikor jöttem én haza részegen? Soha.
– Hát, ami azt illeti, tegnap tántorogtál! – Anya óvatosan kezdte a mondókáját. – Lehet, hogy másnapra nem ürült ki a szervezetedből az alkohol.
– Micsoda? – Apjuk már üvöltött. – Azt akarod mondani, hogy iszom? Hazug egy nőszemély vagy te, Zsuzsa. Azt hittem, kapok egy kis részvétet. Ugyanolyan vagy, mint az anyád. Egy érzéketlen fatuskó. Semmivel sem vagy különb nála.
– Géza, nézz rám! Hogyan kerültek rám ezek a foltok?! Egész éjjel borogattam a fejemet, a karom is csupa véraláfutás! – Zsuzsa összeszorította a fogát, megfordult, és szembenézett a férjével. Ez a párbeszéd már valóban nem gyereknek való vidék volt.
– Beütötted a kezed valamibe. Tehetek én arról, hogy ügyetlen vagy, és mindennek nekimész?
– Még hogy nekimentem! – kiáltott fel anya, majd halkabbra fogta a hangját, nehogy a gyerekek meghallják fent a szobában. – Az öklödnek mentem neki, Géza! Az utóbbi hónapban majdnem minden este részegen jöttél haza, és kékre-zöldre vertél.
A gyerekek ijedten néztek egymásra. Teó keze ökölbe szorult, mikor ránézett a félelemtől elkerekedett szemű kishúgára. Ha apa megverte anyát, vajon Borit is bántani fogja? Borinak szüksége van rá, és ő mindentől meg fogja védeni.
– Halljam csak, mivel jöttél haza tegnap éjjel a kocsmából? – kérdezgette tovább anya apát.
– Biciklivel, mivel mással? – Apjuk csúfondárosan felnevetett. – Azzal, amivel elmentem.
– Akkor hol van az a bicikli, Géza?
– Hol lenne? Hát az udvaron, a fal mellett, ahol mindig.
– Ott nincs! – Anya hangja vágott, mint a beretva.
Bori és Teó összehúzták magukat a rejtekükön, mert apjuk felkelt, és sebes léptekkel a bejárati ajtó felé vágtatott. Anya csípőre tett kézzel követte. Kisvártatva meghallották az apjuk kiáltását. ELLOPTÁK A BICIKLIMET! Bori és Teó összerezzentek a mély torokhangra, és felszaladtak az emeletre, vissza a szobába, nehogy szüleik rajtakapják őket hallgatózás közben.
Nem gyereknek való vidék
– Bori, alszol? – suttogott Teó a kislány fülébe.
– Nem. És te alszol? – kérdezte a kislány. Teó kuncogott egy jót, mert egyértelmű, ha ő kérdez először, akkor bizonyára ő sem alszik. Bori néha ilyen vicceseket szokott visszakérdezni. Teó sosem csúfolta a tudatlanság miatt, mert még csak ötéves volt. Teó már elmúlt hét, és tudta: az ő tiszte, hogy megvédje kishúgát a szörnytől, aki az utóbbi időben majdnem minden este megjelent. Abból tudták, hogy valami készülődik, hogy előtte a szemközti házban – ahová rosszul kicsempézett lépcső vezetett, és italkimérőt működtettek benne – leoltották a villanyt. Utána kezdődött a ramazuri: ezt már valahogy kifigyelték.
– Nem, Bori. Én sem alszom – válaszolt Teó a kislányak, aki kérdő pillantással nézett rá.
Az éjszakai lámpa fénye halványan bevilágította a szobát, mégis reszkettek a takaró alatt. Eltelt öt perc, talán hat is, mikor meghallották az éjjeli szörny motozását. Egyre közeledett, érkeztét a bika bőgéséhez hasonló hang jelezte. (Legalábbis Teó képzeletében, mert egyszer hallotta az interneten a gímszarvasbika bőgő hangját az őszi erdőben.) A hang a Pálinkadal csúfos utánzatát üvöltötte: ez volt apa kedvenc dala, de ő sosem eresztette ki annyira a hangját, mint az éjjeli szörny. Bori és Teó egyre jobban reszkettek a takaró alatt, szívük
gyorsvágtát járt a mellkasukban, kezük nyirkos volt a hideg verítéktől. Féltek.
Az ajtó becsapódott. A szörny ott volt a házban.
– Zsuuuuzsaaaa! – A gyerekekben szinte megfagyott a vér. Bori hangtalan könnyei átitatták Teó pulóverét, ahogy arcát a fiú mellkasába fúrta.
– Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj – csitította a fiú Borit. Hitte, ha sokszor elmondják, végül elhiszik, hogy valóban nem lesz semmi baj. Miért is lenne, hisz ők nem csináltak semmi rosszat, csak egy picikét leselkedtek.
– Te rohadt ribanc, hányszor kell még szólnom, hogy megemeld a nagy fenekedet? Zsuuuzsaaa!!!!
Bori felzokogott. Mindketten jól tudták, hogy mi fog most következni, s abban a pillanatban el is kezdődött. Megjelenik anya, fojtottan könyörög, hogy ne üvöltözzön, mert a gyerekek alszanak...
– Kinek a fattyait hoztad be megint a házba? – ordított egy hatalmasat a szörny.
– De Géza! A te gyerekeid vannak fenn. Bori és Teó.
– Nekem nincsenek gyerekeim, te riherongy! – A hangra mindketten összerezzentek. Akkora csattanást hallottak, hogy anyu biztosan elesett. A fején holnap megint lesz egy nagy bibi.
– Á, csak nem a szeretődet rejtegeted előlem? – Újabb csattanás, amit egy sikoltás követett. A szörny megindult felfelé a lépcsőn, döngő lépteibe beleremegtek a falak.
– Bori – suttogta a fiú. – El kell bújnunk a szekrénybe.
– Félek – válaszolt a kislány.
Hang nélkül kimásztak az ágyból, majd egymás kezét szorongatva odasurrantak a nagy ruhásszekrényhez. Gyakorlottak voltak, mire a szörny felért a lépcsőn, volt érkezésük magukra csukni az ajtót. A szörny ezúttal elvétette a járást, a gyerekszobát kihagyta. Nem találta meg őket, de Teó tudta, hogy nem lesz mindig ilyen szerencséjük. Sőt, egyszer majd a nagy szekrényt is megtalálja...
A szörny előbújik!
Anyu dolgozni ment, Bori és Teó otthon voltak tavaszi szüneten. A tavaszi szünet apával bezárva a négy fal közé hosszúra nyúlt. Apa folyton csak panaszkodott meg sopánkodott, hogy jól kibabrált vele az élet. Bori nem tudta, mit jelentsen ez, de sejtette, hogy valami nincs rendben velük, mert apa lassan már egy hónapja itthon feküdt a kanapén. Régen ő is járt dolgozni, mint anya, de most csak őket dirigálta naphosszat.
– Teó, hozzál még sört a hűtőből! – Apa azelőtt sohasem sörözött otthon, most pedig minden nap sört ivott, és telefüstölte a lakást a büdös füstszűrős cigarettájával. Anyu azt mondta neki, menjen és keressen magának valami munkát, mire apa irtó méregbe gurult, és elküldte Teót a boltba. Napok óta minden pillanatban Borit és Teót utasítgatta. Teó késlekedett a sörrel, nem találta a nyitót. Apa feje paprikapiros lett a méregtől.
– Bori, gyere má’ ide, és masszírozzad má’ meg a hátamat! – Bori csöppnyi kezével próbálta ellazítani apja semmittevésben megfáradt izmait, de nem sok sikerrel.
– Ó, hogy megvert engem a sors ilyen semmirekellőkkel, mint ti vagytok! Teó, hozd azt a sört azonnal, mert felkelek, de annak csúnya vége lesz!
Bori megijedt a fenyegetéstől. Leugrott apja hátáról, aki hangosan fújtatott, miközben fenyegető hangon Teó nevét süvítette. Majd tántorogva megindult a konyha felé, és Bori szeme láttára – életében először és utoljára – testet öltött az éjjeli szörny. Torka szakadtából kiabálni kezdett.
– JAJ, A SZÖRNY! ITT A SZÖRNY! TEÓ, FUTÁS! – és jómaga is nekilódult, nehogy az éjjeli szörny karmai közé kerüljön. Géza, aki nem volt eléggé bódult ahhoz, hogy ne vegye észre környezete jelzéseit, megtorpant, és visszanézett a lányára.
– Szörny? Miket zagyválsz te itt össze? Nincs itt semmiféle szörny.
Erre Bori megállt, összeszedte minden bátorságát, és szembefordult az apjával.
– De igen, apa. Te vagy a szörny!
Aznap Bori és Teó édesanyja rájött, hogy nem csupán ő, de a gyerekei sincsenek biztonságban. Összeszedte a bátorságát, s elhagyta a férjét. A gyerekek soha többé nem találkoztak az éjszakai szörnnyel.
Itt a vége, fuss el véle.
(Egy kislány emlékei alkoholfüggő apjáról)
