A feminizmus nagy sikereket ért el, és sokszor azok a nők a legnagyobb feministák, akik nem is tudnak róla, hogy azok. Azért elsősorban, mert másként gondolkodnak, mint anyáik. És főleg: másként élnek. Ma a legtöbb nő nem azzal a céllal él, hogy majd a férje eltartja, ő meg cserébe gyerekeket szül. A mai lányok iskolát végeznek, munkát keresnek maguknak, és álmaik is vannak. Nem azért, mert feministák, hanem mert látják, hogy nincs más lehetőségük: ez az egyetlen járható út a számukra az életben.
Mégis kik azok a feministák, miért harcoltak és harcolnak még ma is? – kérdezzük. Hiszen miközben a választók több mint fele nő, a parlamentekben szinte csak férfiak ülnek. A nők még mindig sokkal kevesebbet keresnek, mint a férfiak, és ha előrébb akarnak lépni, üvegplafonba ütköznek. Az ázsiai országokban megölik a lánycsecsemőket, mert a lány kevesebbet ér, mint a fiú – és még sorolhatnánk az égbekiáltó igazságtalanságokat.
Vajon elégedettek lennének velünk a mozgalmat elindító szüfrazsettek, ha látnának minket? Hol tart most a feminizmus? – kérdezzük Antoni Ritát, a magyarországi Nőkért Egyesület elnökét.
– Hogy hol tartunk ma? – kérdez vissza keserűen mosolyogva Rita. – Elméletileg végre, ha erőtlenül is, eljutott hozzánk is a feminizmus harmadik hulláma, ami még a kilencvenes években indult el az Egyesült Államokban. Ennek tulajdonképpen ugyanaz a célja, mint az előzőeknek volt: a női nem esélyegyenlőségének kivívása. Szomorú, hogy ez ma ugyanúgy aktuális, mint a feminizmus kezdetekor, mert valós társadalmi egyenlőségről még mindig nem beszélhetünk. A nőkkel szemben nagyon is alattomos elnyomás van jelen a társadalomban, és mélyen gyökerezik a patriarchális gondolkodás. Tény, hogy a nők helyzete sok mindenben változott az utóbbi ötven évben, hiszen 1948-tól az egyetemek összes karára járhatnak a nők, van szavazati jogunk, részt vehetünk a politikai életben, és még sorolhatnám. A gond ezzel csupán az, hogy mindezt megtehetjük ugyan, de csak míg el nem érjük az „üvegplafont“. A legnagyobb presztízzsel és fizetéssel járó pozíciókat többnyire férfiak osztják le egymás közt, és ebbe a „zártkörű társaságba“ a férfiszolidaritás nem igen engedi be a nőket. Gondoljunk csak bele: hány női rektorról, bankigazgatóról, professzorról, vállalatvezetőről tudunk? Vagy éppen hány női tagja van a Magyar Tudományos Akadémiának, a Magyar Írószövetségnek? Ha egy nő ennek ellenére sem adja fel, és ilyen körülmények közt képes szakmailag maximálisan helyt állni, és eredményei folytán magas pozícióba jut, a férfi munkatársai akkor sem szakmai teljesítménye alapján mérik vagy viszonyulnak hozzá. Joó Mária írta az egyik tanulmányában, hogy filozófus kollégái bármikor készek megdicsérni a ruháját, a frizuráját, de egy filozófiai kérdéssel automatikusan férfi kollégához fordulnak. A radikális feminizmus ezért is szállt szembe a szépségkultusszal! Megengedhetetlen, hogy a nőket a férfiak által irányított szépségipar manipulálja, és csupán szexuális objektummá fokozza le őket. Ennek a szépségkultusznak a kritikájaként jelent meg az amerikai Naomi Wolf The Beauty Myth című könyve, amelyben ő a tudatos választás fontosságát hangsúlyozza. Ha valaki önként, belső indíttatásból akar tűsarkú cipőt hordani és piros rúzst használni, ám tegye! De ha csak azért, mert úgy érzi, hogy a férfiak szemében ettől lesz vonzó, máskülönben kényelmetlen számára, akkor viszont inkább felejtse el.
A feminizmus első hullámában az angol szüfrazsettek a nők választójogáért küzdöttek, és azért, hogy a nők is tanulhassanak. A feminizmus második hullámát az amerikai Betty Friedan könyve indította el, aki unatkozó és meghasonlott kertvárosi háziasszonyokat interjúvolt meg.
– Gyakori hibánk, hogy nem önmaguknak akarunk megfelelni, hanem a párunknak, főnökünknek. De valahogy hiába minden igyekezet, szorgalom, a nők még mindig kevesebbet keresnek, mint a férfiak.
– A 2003-as központi statisztikai adatok szerint a nők átlagkeresete 14%-al maradt el a férfiakétól. Ez persze részben magyarázható azzal, hogy a hagyományosan női szakmák alulfizetettek. De ugyanabban a munkakörben is többnyire kisebb fizetéssel kell számolnunk, mint egy férfinak. Ez a nyílt nemi diszkrimináció jellegzetes példája. Ráadásul a nők szakmai karrierjét sokszor kettétöri, egyes szakmák esetében akár el is lehetetleníti gyermekvállalás.
– Ráadásul a társadalmi beidegződések sem könnyítik meg helyzetünket, hiszen míg ha egy férfi reggeltől estig dolgozik, akkor ő a mintaférj, a példás családapa, míg ha egy nő teszi ugyanezt, akkor már karrierista, aki elhanyagolja a családját. Szerinted ezen a téren elindult valamiféle pozitív változás?
– A kutatások szerint a munkaviszonyban lévő nők hetente átlagosan 20,9 órát töltenek a háztartási teendők végzésével, míg a férfiak esetében ez csupán 8 óra. Ez a felosztás azonban nem a nők saját jogú döntése alapján alakult ki így, hanem a hagyományos nemi szerepeket erőltető berögződés maradványa. Ma még maguk a nők is természetesnek tartják, hogy a házimunka oroszlánrészét nekik kell elvégezniük.
Antoni Rita
– Egy helyben toporgunk?
– Így azért nem mondanám. Vannak eredmények vagy inkább részeredmények. Például sikerült ugyan kiharcolnunk a választójogot, de a nők nehezen tudnak felkerülni a pártok választólistájára. Nálunk nincs egy meghatározott női kvóta, mint a skandináv államokban, ahol a szavazólistákon egyforma arányban, felváltva kell lenniük nőknek és férfiaknak. Csak hát ezekben az államokban a feminizmus kétszáz éves töretlen múltra tekint vissza.
– Pedig a második világháború után a nyugati államokban élő nők kifejezetten irigyelték a szocialista államokban élő nőket, mert azt látták, hogy itt a nők dolgozhatnak, vannak bölcsődék, és ők úgy érezték, mi előbbre tartunk. Valóban előbbre tartottunk?
– Igen, valóban készen kaptunk egy-két vívmányt, amiért a nyugati feminizmus második hullámának aktivistái kemény küzdelmet folytattak. Viszont pont ezért ők mostanra jóval előbbre tartanak, mint mi. Nálunk ugyanis a nők emancipációja, munkába állása mögött nem egyenlőségbeli döntések voltak. De még csak a saját döntés joga sem volt! Egyszerűen kötelező jelleggel építeni kellett a szocializmust. S hogy ebben a nők ne legyenek hátráltatva, és mellesleg a születések száma se csökkenjen, egy jól működő „gyermekmegőrző” intézményrendszert biztosítottak. Ez azonban csak álemancipáció volt, mert például a családon belüli erőszakról annak idején egyáltalán nem lehetett beszélni.
Ha valaki önként, belső indíttatásból akar tűsarkú cipőt hordani és piros rúzst használni, ám tegye! De ha csak azért, mert úgy érzi, hogy a férfiak szemében ettől lesz vonzó, és máskülönben kényelmetlen számára, akkor inkább felejtse el!
– Tudjuk, hogy a kelet-európai régiót ezekben az években teljesen elkerülte az Amerikában akkoriban tomboló feminizmus.
– Az amerikai feminizmus számos változáson ment keresztül, mire a hatvanas évek végén elérte Európa demokráciáit. Egyébként ezt a hullámot Amerikában Betty Friedan pszichológus Feminine Mystique című könyve indította el. Ebben a könyvben Friedan kertvárosi, háztartásbeli feleségekkel készített személyes interjúkat írt le. Ezek a feleségek elmondták, hogy a háztartás vezetése, a háziasszonykodás nem elégíti ki őket. Mivel azonban a média minden szinten azt sugallta nekik, hogy egy nő számára ez a szerep az ideális, úgy gondolták, hogy a hiba bennük van. És felszabadító volt számukra, hogy ezekkel az érzéseikkel nincsenek egyedül. A könyv nem csupán hatalmas bestseller lett, de útjára indította a feminizmus második hullámát is. A második hullám célja az volt, hogy a nők élete ne legyen a magánszférára korlátozva, hanem szabadon dolgozhassanak, és a vezető pozíciók is hozzáférhetővé váljanak számukra. Emellett középpontba került a nő saját testéhez való joga (reproduktív jogok: fogamzásgátlás, abortusz, mesterséges megtermékenyítés), illetve a szexuális zaklatás, nemi erőszak jogi szankcionálása is. Később vita alakult ki a prostitúcióról (melyet a legtöbb feminista ellenez, és egyaránt büntetné a futtatót és a klienst) és a pornográfiáról.
– A második világháború óta Amerika vált a feminizmus fellegvárává, miközben a mozgalom az Egyesült Királyságból indult. Mi lehet ennek az oka?
– Az úgynevezett protofeminizmus szórványosan már jóval korábban, a 15. században megjelent. Elsősorban a korabeli írónők próbálták felhívni a társadalom figyelmét a nők hátrányos helyzetére. A velencei írónó, Christine de Pizan a nők oktatása mellett állt ki, valamint tiltakozott az egyház azon nézete ellen, miszerint a nő morálisan gyengébb, hajlamosabb a bűnre. Az angol Mary Astell szintén a nők oktatása mellett szállt síkra, és kritizálta a házasságon belüli egyenlőtlenségeket.
– A 17. században Aphra Behn, az első angol női színdarabíró szintén a házasságot, különösen a szülők által elrendezett érdekházasságot vette górcső alá. Sajnos, egy fecske nem csinál nyarat, így ezek az egyéni tiltakozások nem hoztak magukkal semmiféle változást. A nemek közti egyenlőtlenségek az iparosodás felerősödésével még inkább kiéleződtek. Ezért is fűztek a nők nagy reményeket a francia forradalomhoz. Amikor azonban megszületett az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, az nem vette figyelembe a nők jogait. Az elkeseredett és felháborodott Olympe de Gouges1791-ben válaszul megírta a „Női jogok nyilatkozatát“, melyben kikelt a férfiak privilégiumai ellen. E mondattal kezdi művét: „Nő, ébredj fel, az ész vészharangja zúg az egész univerzumban, fedezd fel jogaidat!“ 1793-ban guillotine-nal kivégezték. Egy évvel később az angol Mary Wollstonecraft megírta „A nők jogainak követelését“, melyben azzal védte az unatkozó, szépítkező és többnyire eléggé műveletlen előkelő asszonyokat, hogy életformájuk nem igazán a jellemükből, hanem a nevelésből, a társadalmi különbségekből fakad. Wollstonecraft ideálja a nő mint egyenrangú polgár volt. 1820-ban egy férfi, William Thompson szólalt fel a nők érdekeiért – válaszul egy, a nők elnyomását szorgalmazó cikkre. Thompson a nők helyzetét a rabszolgákéhoz hasonlította! 1857-ben Caroline Norton, nagy felháborodást kiváltva, nyilvánosságra hozta saját, erőszakos házasságának történetét, amiből megpróbált elmenekülni, mire férje az otthonukból kizárta, és gyermekük láthatásától is megfosztotta. Ennek hatására elfogadtak egy törvényjavaslatot a nők válásának megkönnyítésére (de még mindig nem egyenlő feltételekkel a férfiakhoz képest). A nagy áttörésre egészen a századfordulóig kellett várni, amikor is Angliában a szüfrazsettek (akiknek elődei a 19. század végén az úgynevezett „új nők” voltak) elindították a nagy visszhangot kiváltó mozgalmukat a nők választójogáért, s olyan reformokért, mint a nők egyenlő oktatása, munkavállalási jogaik kiterjesztése. A szüfrazsettek elítélték a nők családon belüli alárendeltségét is. A mozgalom csúcsán, 1914-ben a vezető, Emmeline Pankhurst így foglalta össze céljaikat: „Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.”
Érdekesség, hogy a szüfrazsetteket és még inkább elődeiket, az új nőket gyakran tüntették fel „szexéhes démonokként“, amikor a nők számára a szexuális visszafogottság volt a norma. Most pedig, a pornó uralta „bevállalós“ nőideál korában, a feministákról szexuális frusztrációt szokás feltételezni. Legalább eldönthetnék ellenlábasaink, hogy akkor milyenek is vagyunk!
– Ezek a szerint a feminizmussal kapcsolatos előítéletek és tévhitek egyidősek magával a mozgalommal?
– Lényegében igen. Csak mindig aszerint változik, hogy az adott korban mi az elfogadott norma. A legáltalánosabb tévhit azonban az, hogy mi gyűlöljük a férfiakat. Ez nem igaz. A feminizmus nem a férfiak kritikája, hanem egy, a férfiak által uralt rendszeré. Ezt bizonyítja, hogy vannak férfi szövetségeseink, feminista férfiak is. Jelenleg nálunk még szinte elképzelhetetlen, hogy valaki mindennemű anyagi érdekeltség, személyes frusztráció nélkül, pusztán azért áll ki egy ügyért, mert hisz benne.
