Pár éve még az volt a botrány, hogy Madonna nőkkel csókolózik. Azóta már az sem botrány, hogy Miley Cyrus a klipjében meztelenül lovagol egy vasgolyón, és kalapácsot nyalogat. Manapság ha feltűnik egy nő egy klipben, akkor annak jó teste és nulla szeméremérzete van.

Régen az iskolákban volt főzőcskeóra a lányoknak, műhelyfoglalkozás a fiúknak. A lányok megtanultak gombot felvarrni, a fiúk szöget beverni – és mindkét nem megtanulta, hogy mit illik, és mit nem illik. Mert az iskolában illemtanóra is volt. Ma a lányok Mileytól és társaitól tanulnak – és a mindennapi illemtanunk úgy is néz ki. Tizenéves kislányok úgy csücsörítenek az Instán, mintha tudnák, miről van szó... Pedig dehogy tudják! 

Nálunk a családban volt egy kedvenc, 65-ös kiadású illemtankönyvünk, a Vidám illemtan. Egy mondattal lehetne igazán jellemezni: könnyfakasztóan humoros! Nem csupán klasszikus illemszabályokat taglalt, mint például, hogy nem illik bejelentés nélkül betoppanni valakihez, és a nőket előreengedjük az ajtóban, de a mindennapokra is kitért. Gyerekként gyakorta felütöttük, és hangosan kuncogtunk egy-egy ódivatú szabályon. Ám ahogy telik az idő, és a harmadik x-et is átlépem, már más szemmel olvasgatom az egyes fejezeteket. Most már olyasmiket mondogatok, hogy talán még tankönyvnek sem lenne utolsó. 

Kezdjük az első témával: az öltözködéssel
Ha megnézünk egy kosztümös filmet, azt láthatjuk, hogy korhoz, nemhez illően öltözött mindenki. A gazdagoknak cicomás-díszesebb ruha jutott, de a falusiak viselete is rendben volt: nem véletlenül beszéltek egy vagy több rend ruháról. Sok divatáramlat végigsöpört világunkon, ám egyvalami változatlan maradt: az ember megpróbált illő módon felöltözni. És a legutóbbi évtizedekig jelen volt életünkben ez a stílusosság. Anyáink – még ha kézzel mostak is, vagy időnként tyúkot vágtak –, ha kiléptek az utcára, mindig vasalt blúzban és szoknyában libbentek ki a kapun. Minimum levették a kötényüket, és megigazították a frizurájukat, a nagyanyók pedig a kendőjüket. Mert így illett! Aztán jött a szexuális forradalom meg a lezserség divatja, amelyik ma olyan laza, hogy még az is rendjén való, mikor a fiúk úgy hatnak, mintha egy lecsúszott pelussal a nadrágjukban járkálnának. A divat addig változott, míg teljesen megváltozott. Már rég nem arról van szó, hogy mit vegyünk fel, hanem hogy még mit vethetünk le. Nem ritka, hogy az anyuka fenék alatt végződő, köldökig dekoltált miniruciban viszi oviba a gyerkőcöt, és a kávéházak tele vannak popsit villantó harmincas nőkkel. A mintát a celebek adják, akik feminista aktusnak PRÓBÁLJÁK ELADNI a meztelenkedésüket, mintha az a női nem szabadságát szolgálná (pedig egész mást szolgál).
 

„Illemet ne Kim Kardashiantól, hanem a királyoktól tanuljunk!”
 

Persze, ma már szinte nincsenek illemszabályok arra vonatkozóan, hogy mit hány évesen hordjunk, de néha erősen gondolkodóba esem, hogy ez így biztos jól van-e. Tudom, idén nyáron is nagy hőség várható, de talán pont ilyenkor lenne kényelmesebb egy jó szabású, lenge nyári ruha, mint egy szűk, neonszínű fürdőruhának is beillő miniszoknya. A dögös „ruha” sok esetben csak kiemeli korunkat, mert túl nagy lesz a kontraszt aközött, amit mutat, és amit mutatnia kéne. Az alkalmi ruhákat meg végképp keverni kezdtük. Azelőtt, ha az ember lánya iskolába ment, igyekezett illő módon felöltözni. Ha pedig valami botrányosat vettünk fel, még mindig ott voltak a szülők, akik helyre rakták a „stílusunkat”. Most a felső tagozatos és gimis lányok pizsamapólóban és franciabugyi méretű „nadrágocskában” érkeznek meg az iskolába. Néha úgy néznek ki, mintha csak alsónemű lenne rajtuk. Itt nem is az a kérdés, hogy ez most kihívó-e, vagy sem, hanem hogy végképp nem alkalomhoz illő. Olyan, mintha valaki arra sem venné a fáradságot, hogy kivegyen egy normális ruhát a szekrényből. Sok fiatal (sőt, középkorú!) nőt látni olyan szerelésben, ami csupán két helyen lenne elfogadott: az ágyban vagy közvetlenül a strandon. 

A ballagásokon és diplomaosztókon is gondolkodóba esem. A diplomaosztóra várakozó lányok jelentős része – elnézést a hasonlatért – luxusprostinak van öltözve. Rágógumizva tipegnek jobbra-balra. Ilyenkor mindig őszintén örülök, hogy a ceremónián talár lesz rajtuk. A diploma (mint a többéves tanulás jutalma) és a dekoltázsvillantás (mint erotikus jelzés) köszönőviszonyban sincsenek egymással. 

Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy csak a szexi ruhák akasztanak ki. Dehogy! Azoknak is helyük van a nap alatt, vagyis az alkalmi ruhatárban vagy a strandon és a nyári korzón – de nem az iskolapadban. Anno az iskolai köpenyt azért találták ki, hogy a diákok közt levő különbségeket eltakarja, s mindenki egyenlő esélyekkel induljon a tudásért vívott csatába. Ám mára felettébb igénytelenek lettünk. Az „ebben a ruhában a szemetet sem vinném le” (illem)szabály már régen nincs érvényben, és éppen ezért slampos, suhogó joggingban intézzük napi ügyeinket. 

Az illemtan részei a köszönések, üdvözlések szabályai
Nemrég csak úgy kikapcsolódásként elolvastam egy háború utáni csíkos lányregényt, amely gimnazista korú fiatalokról szólt. Meglepődve láttam, hogy a diákok – akik nem egy iskolába jártak – magázták egymást. Nővérem szokta mondogatni, milyen jó érzés volt, hogy a gimnáziumban a tanárok már magázták őket.

Ma pedig a 60 éves hölgyek kikérik maguknak a magázást! 

A minap a barátnőm mesélte, hogy gondban van a megszólításokkal, mióta gyereke van. Nemrég egy ruhaüzletben odaszólt a fiacskájának: Köszönj szépen a néninek! Erre a középkorú kasszáshölgy kikérte magának, hogy ő nem néni. Nekem is rengeteg hasonló tapasztalatom van. „Igen, kislányom, ott van egy fiatalasszony”, vagy: „Ő itt Kati kicsoda?” Egyáltalán: mikortól néni valaki? Egy 70 éves nénit már szólíthatunk így, vagy inkább soha nem akarunk nénik lenni... Ám akkor miként szólítsuk meg egymást, mit tanítsunk egy 3 éves gyereknek? Azt sem értem, miért pont most lett elegünk az Ön-ből... Mikor tagja lettem a városi énekkarnak, azzal fogadtak, hogy itt aztán senki sem magázódik. Rendben, gondoltam, majd megpróbálom. Nem volt könnyű. Egyrészt, néhány dalostárs az anyukám lehetett volna, másrészt fura volt letegezni ismeretleneket. Sokan azzal érveltek, hogy magázódva nem kerülünk közel egymáshoz. Ám pusztán a tegezéstől nem alakulnak ki mélyebb barátságok. Ahhoz idő kell. Az idősebbek pedig a tegezéstől nem lesznek újra 20 évesek – mert elképzelhető, hogy ez az illemszabály is a manapság dívó fiatalságkultusz miatt ment ki a divatból.

Tudom, attól, hogy illedelmesen köszöntek, a régiek sem voltak jobb emberek, mint a mostaniak. Csak épp egyszerűbb volt az ábra, ki hogy szólítsa vagy köszöntse a másikat. Ami által a tiszteletet is könnyebb volt megtanítani a gyerekekkel. (Ezt pedagógusként tudom.) Nyilván vannak igencsak jó modorú, de elvetemült emberek, és kissé modortalan jószívűek. Ám néha a jó modor összefügghet a jószívűséggel. Egy hatvanas nagyapa mesélte, hogy a nyáron ő vitte el az ovis gyereknapra az unokát. Az udvaron folyt a gulyás, szólt a zene, ki-ki a maga ismerősével trécselt. A nagypapának rosszulesett, hogy senki nem üdvözölte. „Ha a korra nincsenek is tekintettel, s nem adják meg a tiszteletet az éveknek, azért egy újonnan érkezőt illett volna legalább köszönteni.”

illemtan1.jpg

És igaza van. Mert nem arról van szó, hogy emeljünk kalapot, és jöjjön ismét divatba a „kezét csókolom”
Csak átestünk a ló túloldalára, nem tudjuk, mi illik, és mikor illik. Nekem is köszönt már úgy egy negyvenes férfi, hogy ökölbe szorított kézzel „koccolt” egyet velem. A játszótéren a csinos, fiatal anyukák folyamatosan káromkodnak. Az a baj a csúnya beszéddel, hogy ha elkezdjük, nagyon hamar rászokunk. Olykor jó kiengedni a gőzt és a dühöt, de erre nem ez a helyszín a megfelelő.

Gyakorló pedagógusként mondhatom, hogy gyerekeink számára lassan a jó modor ismeretlen fogalom. Egyre gyakoribbak a „kit érdekel”, „mit tudom én” szólamok a kiselsősök szájából is. És egyre több az olyan gyerek, aki rajzórán nem akar rajzolni, tesiórán nem akar tornázni, íráson nem akar írni, a másolástól ki van akadva. Rendben van, jobb lenne kint fogócskázni, és az oktatásra is ráférne némi reform. Ám az, hogy fennhangon fellebbeznek, s beszólogatnak, már nem helyénvaló. S akkor még nem szóltunk azokról az egyetemistákról, akik úgy viselkednek, mintha egy amerikai film mintájára, a buli miatt felvételiztek volna főiskolára. Nemrégiben a portás nénink mesélte a kollégiumból, hogy visszasírja a mi generációnkat (pedig mi se voltunk angyalok!!!), mert a mostani diákok már nem ismernek se istent, se embert. Nemrég pedig egy taxisofőr morgott, hogy nem meri felvenni a diszkós tinédzsereket, mert olyanok, mint a Tortuga szigetén fékevesztetten tivornyázó kalózok... 

Mára általánosan érvényes, hogy nem ártana sikkesebben öltözni és szebben beszélni
Az illem nem csupán annyit jelent, hogy tudjuk, mivel vágjuk fel a halat, és kiről segítsük le a kabátot. Az illem életstílust is jelent. Ha valaki az illemszabályokat nem tartja be, az égvilágon nem történik semmi. Csak valahogy mégis kellemesebb és cizelláltabb velük az élet. Meggyőződésem, hogy sokkal vidámabban és stresszmentesebben tudnánk élni, ha több tekintettel és tisztelettel közelednénk egymáshoz. Ezért illemet sose Madonnától vagy a Kardashian-klántól tanuljunk.
Deák Csáky Julianna (Ipolyság)

 

erzsebet-kiralyno.jpg
A jól nevelt gyerekekből jól nevelt felnőttek lesznek. Lásd az angol királyi családot! A kis Harry és William már gyerekkorukban megtanulták, hogy minél gyakrabban használják a kérem, köszönöm, elnézést kifejezéseket. • Az első illemszabály, amit Kate-nek meg kellett tanulnia, hogy egy jól nevelt hercegnő mindig összezárja a térdét. És a laptáskát mindig a melléhez szorítja, mikor kiszáll az autóból, hogy védje a dekoltázsát. • Harry herceg tudja, hogyan legyen udvariasan szerelmes. Szerelmét Meghan iránt a leggyöngédebb gesztusokkal mutatja ki.