Minden gyermek életében van egy olyan pedagógus, akire felnéz. Akiről otthon csak ennyit mond: „Ha nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint a tanító néni!” Aztán telnek-múlnak az évek, a gyerekek felnőnek – ám valami nem változik. A szeretet és a hála megmarad.

Ha visszagondolok az iskolás éveimre, csodás tanáraim voltak. Voltak, akiket a tudásuk miatt tiszteltem, másoknak a jellemük nyűgözött le, mégis: valódi tanítómesterem egyetlenegy volt. Ő volt az, aki csokorba szedte a fogalmazásaimat, hogy beküldje őket egy újságnak. Ő volt az, aki mindvégig biztatott, hogy menjek az álmaim után. Ő volt az, aki megszerettette velem a szavalást, s ennek köszönhetően ma magabiztosan merek hallgatóság előtt beszélni.

fekete-iren-kezdo.jpg
Fekete Irén, azaz Csiri tanító néni ma a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének az elnöke. Az SZMPSZ civil szakmai szervezet továbbképzéseket szervez. Az iskolák belső ügyeibe ugyanakkor nincs betekintésük: ilyesmit tehát nem lehet tőlük számon kérni... Minden egyes tag, aki segíti a Szövetség munkáját, a szabad idejében, ingyen dolgozik.

És hogy az egészben mi a legcsodálatosabb? Az, hogy biztosra veszem: Csiri tanító nénire nemcsak én emlékezem. Szerencsés volt minden környékbeli gyerek, aki Fekete Irén (a nagyvilág így ismeri) kezei alatt nőhetett fel. A harminc év alatt – míg tanítóként és igazgatóhelyettesként tevékenykedett a nemesócsai alapiskolában – generációkkal szerettette meg a magyar irodalmat és az olvasást. Már sok éve kirepültem alma materemből, és igen, most felnőttként állok vele szemben. Szerepet cseréltünk: most ő volt az, aki válaszolt, és én voltam, aki kérdezett.

– Ha a tanító nénire gondolok, az első, ami eszembe jut, hogy mindegyikünkben felfedezett valamiféle szépet és jót. Sőt, tehetséget.

– Ez a küldetése egy valódi pedagógusnak. Hogy felfedezze és kibontakoztassa a gyermek lelkében bontakozó tehetséget, és hogy ráérezzen, kik lesznek a sajátos nevelési igényű tanulók. Ők ugyanis sokkal több türelmet és támogatást igényelnek. Én mindig hittem abban, hogy minden gyermekben ott van a készség vagy a képesség. Soha nem felejtem el például, amikor harmadik osztályban tanítani kezdtem egy beszédhibás kisfiút, Cserepes Zolit. Azonnal tudtam, hogy ebből a fiúból mesemondó lesz! A tanári karban sokan nem értették, hogy ezt mégis hogyan gondolom? Délutánonként beszédgyakorlatokat végeztünk, és Zoltán szépen-lassan kiküszöbölte beszédhibáit. Nem sokkal később az egyik legeredményesebb szavalóm lett.

– Mindig is érdekelt: egy pedagógus otthon is pedagógus?

– A lányom a mai napig emlegeti, hogy rossz volt pedagógusgyereknek lenni. Az iskolában duplán kellett teljesíteni, és otthon sem volt nyugta tőlem. A ceruza nem állhatott csak úgy az asztalon, ha annak megvolt a helye – szerencsére az osztályfőnökétől, Sörös Anni nénitől én is rengeteget tanultam. Mindig visszahúzott a földre, ne legyek maximalista, hagyjam már azt a gyermeket.

– Mennyire látja magát a lányában?

Niki nyugodt természetű és imád főzni – akárcsak a férjem, aki szakács. Egy helyen dolgoznak Nikivel, iskolakonyhán (ő vezeti a konyhát). Mindenesetre a maximalizmusát tőlem örökölte. Az unokám, Zsófi jobban hasonlít rám, büszke vagyok arra, hogy meg tudtam szerettetni vele a szavalást. Lányom példája több szempontból is érdekes számomra. Szerettem volna, ha a nyomdokaimba lép, de ő nem és nem. Hogy mi ebből a tanulság? Hagyni kell, hogy minden gyerek a saját útját járja.

Sőt, egyáltalán nem kell mindenkinek egyetemet végezni és entellektüelnek lenni. Kevés a szakember, s még kevesebb a jó szakember! A szaktudás az, ami életeket tehet jobbá. Hiszem, hogy a jövő a szakembereké lesz, mert rájuk lesz most a legnagyobb szükség.

– Mindig is tanító akart lenni?

– Apukám világéletében sportember volt, engem is inkább fiúnak várt. Ezért alighogy beszélni tudtam, már kívülről fújtam a közlekedési táblákat, később pedig futballoztam. Mindent megtanultam, amit egy fiúnak tudni illett. Mindeközben édesanyámtól azt láttam, ha valahol két fedőt összecsapnak, ő már ott van. Mindig a közösségért munkálkodott. Első osztályos koromban volt tíz füzetem, és az iskolából hazaérve mindegyikbe írtam egy tollbamondást, hogy adhassak magamnak egyest vagy ötöst. Lassan úgy sorakoztak a füzetek az asztalomon, mint ahogyan azt az elsős tanító nénimnél láttam. Szóval, idejekorán rájöttem, hogy igen, én tanító néni akarok lenni.

– Annak idején sokat mesélt nekünk arról is, hogy nem akármilyen gimnáziumba járt!

– Ezek az évek voltak a legkedvesebbek. Akkor az egyszer nyílt pedagógiai szakirányú osztály Komáromban, így emelt óraszámban tanultunk zenét, képzőművészetet, testnevelést, s volt pszichológiánk is. Ezek mind a főiskolára készítettek fel, ahová akkoriban nagyon nehéz volt bejutni. Hihetetlenül összetartó csapat voltunk, például Kaszás Attila is velem járt. A matematikatanárunk nem feleltette az osztályt, ha Attila fejből elmondott egy verset. Csak egy nagyszerű pedagógus képes arra, hogy a saját tantárgyát háttérbe szorítva megtegye ezt a diákjáért.

– Már akkor is annyit szervezkedett? Úgy képzelem, hogy az osztály motorja volt...

– Éppen Attila anyukája szokta volt mondogatni: ha probléma volt az osztályban, azt a Pusztai Irén megoldotta! Az voltam én. Később, a főiskolán ugyanúgy sürögtem-forogtam. Nem csoda, hogy a szerelem olyan hamar rám talált. Ki is hagytam egy évet, mert megszületett a lányom, Niki.

– Hogy lehetett összeegyeztetni a főiskolát és a gyermeknevelést? Ma a lányok kitolják a szülést, mert lehetetlennek gondolják.

– Korán reggel ébresztettem a lányomat, majd vittem őt a dédihez. Ezután felmentem Nyitrára, majd tanítás után siettem vissza a dédihez a kislányért. Mindig pakolásban, rohanásban voltunk: ez annyira megmaradt a lányomban, hogy a mai napig állandóan rendezkedik. Az államvizsgámra pedig már úgy mentem, hogy vittem a karomon a kétévesemet.

hirlevel_web_banner_2_70.jpg

– Rögtön Nemesócsán kezdett tanítani?

– Igen. Kezdő pedagógusként hathetes gyakorlatot kellett teljesíteni, erre a többség hazament, én is. Nekem alsó tagozat–testnevelés szakpárosításom volt, és az igazgató úr éppen egy tornaórára látogatott be hozzám. Mit mondjak? Óra végéig minden gyermek megtanulta a guruló átfordulást. Az igazgató úr megdicsérte a módszerem, majd azt mondta, hogy visszavár az iskolába. Egész nyáron lázasan készültem: testnevelési óratervet írtam, módszertani könyveket olvastam, mire augusztus végén az igazgató úr közölte, hogy meggondolta magát. Első osztályt kapok! Bevallom, elkezdtem sírni. Mindenestre még harminc évig tanítottam az ócsai alapiskolában: ebből tizenötöt alsó tagozatos pedagógusként, további tizenötöt pedig igazgatóhelyettesként. Délutánonként pedig szakköröket vezettem, mert fontosnak tartottam, hogy az iskola megmutassa magát a falu közösségének. Ki legyen a lámpás a faluban, ha nem a pedagógus?!

– Nem volt nehéz elhagyni a tanítást? Mert tegyük hozzá, hogy a szakma nem Nemesócsáról ismeri, hanem a pedagógusszövetség elnökeként, aki hihetetlen jó továbbképzéseket szervez...

– Világéletemben a kihívások vittek előre. Ekkor már nyolc éve a pedagógusszövetség komáromi területi választmányának az elnöke voltam. Két évig még bejártam tanítani, de a kettő nem ment együtt, így a szövetségben folytattam. Úgy éreztem, kamatoztathatom a tapasztalataimat. Meg aztán, itt kedvemre süröghetek-foroghatok.

tanitos.jpg

– Az összes szlovákiai magyar pedagógus a szövetség tagja?

– Sajnos, nem. Épp ezért nem nyilatkozhatunk az összes magyar pedagógus nevében, így sok ügyben nem tudunk érdemben tárgyalni a minisztériummal. És ez bizony baj. Ezért hívok minden lelkiismeretes pedagógust a tagjaink közé. Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.

– Sok vád, rágalom éri manapság a tanárokat. Üdítő valakitől dicsérő szavakat hallani...

– Ha azokból indulok ki, akik eljárnak a nyári egyetemeinkre és az évközi továbbképzéseinkre, kijelenthetem: a többség hivatásának tekinti a szakmát. Hiba, hogy a pályaalkalmatosságot nem szűrik a pedagógusoknál, pedig szükség volna rá. Elég lenne a jelöltet beküldeni 30 nehezebben kezelhető diák közé. Aki szereti a gyerekeket, az azért tudna mit kezdeni velük.

– Miként piheni ki az állandó pörgést, ami a munkájával jár?

– Töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem a hobbim a munkám. Kicsit félek is attól, hogy mi lesz velem, ha nem tudok majd ilyen erőbedobással dolgozni. Igazából olvasni szoktam szabad időmben és a lakberendezéssel is kacérkodom.

Ám javíthatatlan vagyok: a gondolataim mindig visszakanyarodnak a munkához. Sokat vagyok úton, szervezkedem, ha pedig otthon vagyok, mint most, akkor a gép előtt ülök, és a mappáimat rendezgetem.

– Ki tudna emelni egy olyan momentumot, amikor nagyon büszke volt magára?

– Nemrég ünnepeltem a hatvanadik születésnapomat. Az egyik tanítványom, aki ma rengeteget utazik, ballagásra egy kendőt kapott tőlem, amibe az volt belehímezve: Első tanítómtól. És a születésnapomra elküldött nekem egy fotót azzal a szöveggel, hogy bárhová sodródjék a világban, ezt a kendőt mindenhová magával viszi. Ilyenkor örül a lelkem, és büszke vagyok arra, hogy az évek során ennyi jó ember került ki a kezem alól.

– Végezetül: mit üzenne azoknak, akik a tanári pályát választanák?

– Hogy ne azért legyenek pedagógusok, mert nincs más ötletük. Hidd el, Ildikó, nincs párja ennek a szakmának! Szeretni kell a gyereket, a hamisság átjön. És nem igaz, hogy a mai gyerekekkel nem lehet bírni. Már hogyne lehetne! Valódi pedagógus pedig csak az lehet, aki rögtön meglátja, hogy a tanítványnak lefele görbül a szája...

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk