Emelkedett a hangulat, együtt vagytok a táncos pároddal, közösen mozdultok, nem mond semmit, de érzed, hogy mit szeretne, ráadásul körülöttetek is mindenki táncol, énekel, csujogat. Kitekintve összemosolyogsz a barátaiddal, ismerősökkel: ez maga a határtalanság.
A kurta szoknyához Bényben piros csizma dukált: ebben járták a táncot. A fordítható csörgős csizma különlegessége, hogy mindegy, hogyan vesszük fel, mindkét lábra megfelelő. Boka fölött ráncozott, a sarkán pedig pénzérmék csörögnek. Ez biztosította a ritmust. Esküvőn kívül még templomba vagy tánchoz viselték a lányok. Hétköznap viszont fekete csizmát hordtak.
FELPRÓBÁLTAM. A KURTASZOKNYÁT
Csendben lépdelek a bényi Szűz Mária-templom felé. Az ösvényen egy lélek sem jár, csak a csizmám sarka kopog a kavicsokon. Hirtelen enyhe fuvallat támad: végigszalad a hátamon, belekap a szoknyám aljába, s meglobogtatja a hajamba kötött kék szalagot. „Vajon mit érezhettek ők, amikor ezen az úton sétáltak?” – merengek. „Mire gondolhattak, amikor felnéztek a két toronyra? Ugyanúgy örültek, mint ahogyan én örülök, mikor boldogság ér? Nekik is ugyanúgy fájt, ami nekem fáj? Miféle sorsok lenyomatát őrizheti ez a százéves ruha, amit ma itt, Bényben a legnagyobb tisztelettel viselek?
Átalakulásom története
Mindig is vonzott az elmúlt világ. Szeretem az analóg felvételeket, az antikváriumok hangulatát, családom régi anekdotáit. Nehéz időszakomban gyakran gondolok a felmenőimre, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy átvészeljék a rettenetes időket. Így, amikor lehetőségem adódott, hogy magamra öltsem a palóc hagyomány egyik ékességét, a kurtaszoknyát, habozás nélkül igent mondtam.
Ám nem csak az vonzott az ötletben, hogy szépen felöltöztetnek, s hogy egy napra bényi parasztlány lehetek.
Ennél is jobban érdekelt, hogy milyen érzés lesz. Hat-e majd rám olyan erővel a kurtaszoknya, hogy századfordulós alteregómnak fogom magam érezni...
Kati néni és a hagyományőrzők
„Tessék a pruszlikját végiggombolni!” – instruál Koczka Katalin néni (a bényi hagyományőrzők vezetője), miközben adogatja rám a felöltő rétegeit.
Már a nyelvem hegyén van, hogy visszakérdezzek („Mimet?”), de tétlenségemet látva, siet hozzáfűzni: „A mellényt!” „Ez a vastag, hurkaszerű anyag meg itt a pufándli! – folytatja. – Azért kell a pruszlik aljára varrni, mert ez 10-12 alsószoknyát is meg tud tartani. De ne aggódjon, magára most csak kettőt adunk!” Majd előveszi a szekrényből a necces kendőt, ami viseletem egyik ékköve lesz.
Olvass tovább: Felpróbáltam a kurtaszoknyát
TÚL A VÍZEN EGY KOSÁR
A búcsi Csenger Orsolya (35) az az ember, akinél minden körbeér, s a végén egybeér. A legmodernebb tanító, aki mer régi vágású lenni, s amire ráeszmélt, azt merte egy kosárba rakni. Mégpedig gyékényfonatú kosárba. Megtudjuk tőle, hogy a néptánc az egyik legjobb stresszoldó. Lássuk!
Csenger Orsolya a kisújfalusi alapiskola volt igazgatónője, magyar–testnevelés szakos tanár (Nyitrán végzett a Konstantin Filozófus Egyetemen). Emellett a Kerekfüzes Táncműhely vezetője, szenvedélyes népművészet-közvetítő. Útját a népművészet felé felnőttként találta meg, azóta pedig hivatásává vált, hogy élményszerű oktatáson keresztül adja tovább az értékeket. Igazgatóként már nem folytatja, de továbbra is tanít – s maga is tanul: tanítónak, ezúttal Esztergomban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Az új tanévet Kürtön kezdi osztályfőnökként. (Fotók: Dömötör Ede)
A kisújfalusi gyerekek anno saját maguk fonták gyékényből a táskájukat. S a maiak is megtanultak gyékénnyel dolgozni a kisiskolában, melynek tavaly még Orsi volt az igazgatónője. Orsi nagy-nagy érdeklődését a népiség iránt belevitte a gyerekek életébe is. Hogyisne, hisz ez az ő örökségük. Mi most a néptáncról kérdeztük, mert Búcson egy nagy sikerű táncműhelyt hozott létre. Mire jó a néptánc, s mit adhat nekünk?
Ma azt mondják úton-útfélen, hogy a régi és a népi már nem fontos. A jövő a fontos.
Pedig a népiből és a régiből egy kis munkával csodadolgok születhetnek. Ám még nincs minden veszve: sok szülő íratja be a gyerkőceit népi táncra, énekre, zenére. De a kórus, a népdalkör is mind-mind lelki megerősödést, örömet adhat.
– Milyen készségeket fejleszt, ha valaki gyerekként néptáncol?
– Számtalant. A legjobb, hogy a gyerekek esetében minden észrevétlenül, játékkal történik. Nem hiába javasolja sok gyógypedagógus a „néptáncra járatást”. A mai gyerekek nem rendelkeznek azzal a mozgáskultúrával, amellyel a néhány évtizeddel ezelőttiek.
Az elején a legalapvetőbb mozgásformákat is tanítjuk: hogyan ugrunk helyesen egy lábról párosra és fordítva, páros lábbal, mi a lépés, szökkenés, zenei ritmus, lüktetés... Figyelve a csoport ügyességi fokát, folyamatosan nehezítünk. Persze, idő és rendszeresség kell ahhoz, hogy a táncosoknál mindez beérjen.
– Nálad hogyan indult a tánc?
– Az egyetemi éveim alatt a nyitrai JUGYIK-os táncházakban történtek az első lépések, ahol csatlakoztam a körtáncokba. A páros táncokba viszont már alig mertem beállni. Az egyetem befejezése után Nagykéren, egy táncházban találkoztam Szente János néptáncpedagógussal, aki feltett nekem egy másik szemüveget. Kiderült, hogy egy improvizatív tánctanításon alapuló csoportot működtet Budapesten, mégpedig a Pannonica Táncműhelyt. Én akkor Párkányban tanítottam magyart és testnevelést. Úgy gondoltam, a két város közti távolság még legyűrhető. Hetente ingáztam a háromórás próbákra.
Olvass tovább: Túl a vízen egy kosár
