Mi értelme van, ha egy nő küzd a feminizmus ellen? Tehát azok ellen, akik az ő jogaiért harcolnak mert ilyesmire is látunk példát manapság. Sajnos, a nők jó része sokszor még a saját érdekeit sem ismeri fel.

Ezért is lehet, hogy a nőket még mindig kisebbségnek tekintik, akiknek a jogaiért extrán harcolni kell, miközben a fejlett európai országokban a nők többségben vannak. Hogy lehet a többség kisebbség? (Hogy lehet az, hogy a választók zöme nő, a parlamentekben mégis alig vannak női képviselők.)

no-masodik-nem-kezdo.jpg

Tudni kell, hogy a feminizmus nem egyenlő a férfigyűlölettel. A feminizmus elsősorban a nők jogaival és egyenjogúsításával foglalkozik. Ennek nem mond ellent az, hogy egyes férfiak a nők követeléseiben saját jogaik korlátozását látják. (A rabszolgatartók is természetesnek vették, hogy ők felsőbbrendűek, s Isten adta joguk a feketéken uralkodni.) Innen erednek azok ellenérzései, akiknek megfelel a hatalom aktuális elosztása. A nők választójoga a legtöbb országban nem régebbi százévesnél. Hinnénk?! A női választójog valóban korlátozta a férfiak hatalmát – a jogait nem. A nők egyszeriben kijöttek a konyhából, beültek az egyetemekre, pénzkereső munka után néztek. És amint pénzzel rendelkeztek, nem függtek többé a férjüktől és az apjuktól.

A feminista nők csúnyák, és utálják a férfiakat. Általában ezt állítják a csúnya, komplexusos emberek, akik gyűlölik saját magukat. Először is tisztázzunk néhány fogalmat. A feminizmust legtöbbször a nőkkel kapcsolják össze, gyakran fanatikus és bolondos nőkkel, holott férfi is lehet feminista.

Ez nem jelenti azt, hogy a feminista férfi nőies vagy behódoló, hanem azt, hogy a nőt egyenrangúnak tekinti – nem pedig takarítónőnek vagy mosogatógépnek. Példa: az Egyesült Államokban a fehérek is harcoltak a rabszolgaság és a feketék elkülönítése ellen, mert a fehérekkel egyenrangú emberi lénynek tartották őket.

Történelmi kitérő

A feminizmus gyökereit a felvilágosodásban kell keresni. Abban a percben, amikor felütötte fejét a kétely a privilégiumokkal kapcsolatban, és az az évszázados dogma is, hogy a nő a férfi tulajdona, omló épülethez hasonlóan recsegni-ropogni kezdett. A nőmozgalom sokáig egyet jelentett a választójogért vívott harccal. (Lásd a Szüfrazsettek c. filmet.) A küzdelemhez sok férfi is csatlakozott, Angliában például John Stuart Mill. A nők olyan országot akartak, amelyben ők is jogokat élveznek.

Tévednek, akik azt hiszik, hogy a múlt században csak a női választójogért kellett harcolni. Ugyanekkora gond volt az is, hogy a nők nem járhattak egyetemre. A nők sok hivatást egyáltalán nem művelhettek, és voltak olyan munkák is, amelyeket férjes asszony nem végezhetett. Más szóval – tekintettel a kor álszent erkölcseire – a dolgozó nőktől elvárták, hogy cölibátusban éljenek. (Az ápolónők például nem mehettek férjhez.) Ha a nő férjhez ment, akkor kötelezően otthon kellett ülnie, hogy kiszolgálja a családot, és gondoskodjon a férj kényelméről. A dolgozó nőkkel szembeni megkülönböztetés főként a hivatalnoknőkre és a tanítónőkre vonatkozott. Csehszlovákiában 1918-ban következett be a nagy áttörés, amikor a postáskisasszonyoknak nem kellett kilépniük a munkahelyükről akkor sem, ha férjhez mentek. Csak az volt a követelmény, hogy betöltsék a 24. életévüket, és négyéves gyakorlattal rendelkezzenek. A munkahelyi cölibátus támogatóinak legfőbb érve az volt, hogy a nők képtelenek egyszerre jól dolgozni, otthon pedig a háztartást vezetni. Amit a nők tiltakozásai, a tüntetések nem tudtak elérni, azt elérte az első világháború.

web-bannerek-instagram.jpg

A férfiakat kivezényelték a frontra, ezáltal az iparban munkaerőhiány alakult ki. Az üres állásokat a nőknek kellett betölteniük. Egyszeriben bebizonyosodott, hogy a nők el tudják végezni ugyanazt a munkát, amit a férfiak. (Aki szereti Agatha Christie könyveit, az nyomon követheti, hogyan vonultak be a háború alatt a nők a gyárakba dolgozni, a férfiakat helyettesíteni.) A második világháború végén újra visszazavarták a nőket a fakanálhoz. A gazdasági fellendülésnek köszönhetően a férfiak megint el tudták tartani a családjukat, ami azzal járt, hogy a nők visszaszorultak az otthon falai közé. A nők elégedetlensége a hatvanas években csúcsosodott ki, amikor a nyugati országokban és Amerikában a jogaikat követelve ismét az utcára vonultak.

A szocialista országokban egészen másképp alakult a helyzet: 1945 után a nők egyenjogúak lettek, és bármilyen hivatásban működhettek. 1958-tól legális lett a terhességmegszakítás. Megjelentek a háztartási gépek, melyek jócskán megkönnyítették a nők munkáját, felépültek a bölcsődék és az óvodák. Mindekinek kötelezően dolgoznia kellett, ám a döntő pozíciókban azért még mindig férfiak ültek: Nőszövetség ide vagy oda. (Elődünk, a Nő is a Nőszövetség lapjaként jelent meg.)  A nő még mindig kevesebbet keresett, s állandó szerepkonfliktussal küszködött, mert nemigen tudta, hogyan legyen egyszerre tökéletes anya, háziasszony, dolgozó nő és feleség. (A házimunka és a gyereknevelés terhe az ő vállát nyomta.)

A nőkérdés abban a tekintetben megoldódott, hogy a nők választójogot kaptak, és egyetemen tanulhatnak. Sőt, mára több is a lány hallgató, mint a fiú. A nők legnagyobb problémája ma az, hogy ugyanazért a munkáért jóval kevesebb bért kapnak, mint a férfiak. És jobban sújtja őket a munkanélküliség, és veszélyezteti az elszegényedés.

A nők és a férfiak fizetése közötti különbség 22 százalék körül mozog – a nők hátrányára. Minél följebb járunk a vállalati hierarchiában, annál kevesebb nővel találkozunk felelős posztokon. Az előléptetésekről általában a férfiak döntenek, és általában férfiakat választanak a felelős pozíciókba. (Hasonló a helyzet, mint egykor Amerikában, ahol a fehérek nem engedték be maguk közé az afroamerikaiakat.)

Ezzel a szemlélettel függ össze a női munkanélküliség, amely általában magasabb a férfiakénál. A nők elsősorban a szülés miatt szorulnak ki a munkából. Az anyaság nemcsak a szülés tényleges ideje alatt korlátozza a nőket, hanem jóval előbb is, mert a munkaadók számolnak azzal, hogy a nő szülni fog. Nemigen tudnak vele tehát a jövőben kalkulálni – s ezért nem léptetik elő. Hódít a hiedelem, hogy megéri egyedülálló anyának lenni. A statisztikák azonban kérlelhetetlenek: a szegénység leginkább az egyedülálló anyákat fenyegeti. (Egy nő számára nincs rosszabb megoldás, mint gyerekkel egyedül maradni.) És ha a nő úgyahogy végigevickél az életen, öregkorában jóval alacsonyabb nyugdíj várja, mint a férfiakat. Ezek azok a pontok, amelyek ellen harcolnak a mai feministák. Ugye, már nem is tűnnek olyan hóbortosnak?

Varga Klára