A nyár egyet jelent a napozással, melynek pozitív hatásaira és veszélyeire számtalan tanulmány hívta már fel a figyelmet. Azt azonban tudjuk-e, minek köszönhetjük napjaink „bronzkorát”, miként jutottunk el a fehérítő ólomportól a szoláriumokig, és mit jelent a tanorexia?
A szépségideálok változnak – nemcsak koronként, hanem kultúránként is. Volt idő, mikor az arisztokratikus sápadtság és törékenység volt az előkelő, jó pár évtized múltán pedig az erős, izmos és napbarnított test hódított. A barnaságra ma már valóságos iparág épült, a nyár beköszöntével pedig nem győznek előrukkolni újabb és újabb módszerekkel, hogy nők és férfiak gyorsan, a lehető legkisebb egészségügyi kockázattal barnuljanak le. A nap a magasból ránk ragyogó éltető erő, ám sok rizikót rejt sugaraiban fürdőzni.
A fehérség ideálja
Már Hippokratész, ókori görög orvos, is méltatta a nap gyógyító erejét. Az olimpiai játékok résztvevőinek felkészülésük részeként javasolták a napozást, mivel úgy hitték, jó hatással van a teljesítményükre. Míg a férfiaknál a tökéletes test együtt járt a barnasággal, a nőknél a napcsókolta színt nem tartották tiszteletre méltónak – a földműveléssel és a kétkezi munkával azonosították, és nem volt illő egy hölgyről azt feltételezni, hogy a napon tartózkodva dolgozna.
Korabeli képzőművészeti alkotásokon is megfigyelhető: a nőket világos bőrrel, míg a férfiakat sötétet színnel ábrázolták. A napbarnított bőr később is a társadalom alsóbb rétegeihez, a parasztsághoz tartozott, míg az arisztokrácia felsőbbrendűségét egyebek közt bőrük krétafehérségével kívánták prezentálni.
Ennek érdekében pedig veszélyes praktikához folyamodtak: a középkorban a púder mellett gyakran mérgező ólomporral kenték be az arcukat, de az is előfordult, hogy érvágást alkalmaztak magukon, hisz a vérveszteségtől látványosan sápadtabbnak tűntek. Az 1470-es években a királyi udvar vétkes udvarhölgyeit büntetésként napozásra kényszerítették, mert lebarnulva nem jelenhettek meg az udvar színe előtt.
A bőrfehérítés nagymestere I. Erzsébet angol királynő volt, aki ólomérc- és ecettartalmú arcfestékkel maszkírozta krétafehérre az arcát – többek között azért, hogy elfedje himlőhelyeit.
A napfény elkerülésének érdekében a hölgyek évszázadokon át hosszú, mindent elfedő ruhákban, hatalmas napernyők és kalapok védelme alatt léptek csak ki a szabadba. Így ment ez egészen az ipari forradalomig.
Napcsókolta tónusok
Az iparosodás sok embert terelt gyárak és üzemek árnyékába, rossz munkakörülmények és egészségtelen életfeltételek közé. Az állandó munka ellehetetlenítette a szabad levegőn való tartózkodást. Az 1800-as években azonban megfigyelték, hogy a napfényhiány már csecsemőkorban súlyos csontdeformitást okoz (angolkór), így rövidesen visszatértek Hippokratész téziséhez, miszerint a napfénynek egészségmegőrző hatása van.
Fordult tehát a társadalmi szemlélet: a barnaság immár azt jelentette, hogy valaki szabadidővel, azaz pénzzel rendelkezett, így módjában állt a friss levegőn, napon tartózkodni. A bőrszín mindig is társadalmi jelkép volt, csupán az váltakozott, hogy a barnaság mikor jelentett egyet az alantas fizikai munkával, és mikor lett a tehetősség és az egészség szimbóluma.
A barnaság trendjének elterjedését a divat nagyasszonyának, Coco Chanelnek köszönhetjük. Az 1920-as években Chanel a francia Riviérán, Wellington hercegének jachtján töltötte a nyarat. A divatház alapítója elégedetten, napbarnított bőrrel tért haza, a sajtó pedig azonnal felkapta a hírt. Kisvártatva nők milliói kezdték utánozni a tervezőnő magabiztos barnaságát.
A napcsókolta bőr divatját csak fokozták az 1950-es évektől megjelenő miniszoknyák, sortok és bikinik, valamint a turizmus fellendülése, amellyel a barnaság továbbra is a szabadság és jólét ismertetője volt. A tudósok az 1970-es évektől kezdték felhívni a figyelmet a napozás veszélyeire, de úgy tűnt, az egészségügyi kockázatok sem rettentik el a nap szerelmeseit. A 80–90-es évek fitneszlázával tovább gyűrűzött a barnaság ideálja, melynek következtében napvilágot látott a tanorexia kifejezés, amely napozásfüggőséget jelent.
A barnulás iparága
Ha valamit ekkora rajongás övez, és az emberek mindent megtesznek, hogy elérjék, az egy valóságos aranybánya! Így volt ez a barnulással is. Friedrich Wolf, német természettudós, a klímakutatók és orvosok jajveszékelését komolyan véve akart megalkotni egy olyan szerkezetet, melynek segítségével káros napsugarak nélkül barnulhatunk ‒ az első szolárium megszületése azonban mégis a véletlen műve volt.
Az első szolárium őse is az ipari forradalomig nyúlik vissza. John Harvey Kellogg (igen, az ő nevéhez kötődik a Kellogg’s Corn Flakes kukoricapehely is), a növekvő angolkór gyógyítására feltalált egy izzólámpafürdőt, melyet maga VII. Edward angol király is használt ekcémája kezelésére.
Később, az 1920-as és 30-as években egy olyan kvarclámpát alkalmaztak, mely gyógyító hatású ultraibolya-sugarakat (UV) bocsájtott ki – szintén az angolkór vagy más elváltozások kezelésére. Ezek tekinthetők a mai szoláriumok üknagymamáinak.
Friedrich Wolf véletlenszerűen fedezte fel az UV-fény barnító hatását. Tudósként az 1970-es években azt vizsgálta, hogy milyen hatással bír az UV-fény az atléták teljesítményére. Észrevette, hogy a sportolók bőre a vizsgált területeken lebarnult. Így alkotta hát meg az első szerkezetet, amely képes anélkül barnítani, hogy a bőrt napfény érné. Találmányát 1978-ban mutatta be az Egyesült Államokban, és azonnal bombasikerré lett. A többi pedig valóban történelem, hiszen ma már minden városban és faluban találni szoláriumot.
Barnaság napfény nélkül
A szoláriumgépeknél azonban nem állt meg a tudomány. Ahogyan a természetes napozásnál, úgy itt is felhívták a figyelmet az UV-sugarak veszélyeire, a bőrrák kockázatára és az öregedési folyamatokra. A szépségipar ezért napjainkban más alternatívákat is kínál a csokoládészín elérésére.
Ide tartoznak az önbarnító krémek, melyek úgynevezett DHA-t (dihidroxi-acetont), egy egyszerű cukorszármazékot tartalmaznak. Az önbarnítók nem festékként működnek, és nem is fokozzák a bőr melanintermelését. Ellenben reakcióba lépnek a bőr külső rétegében található aminosavakkal, miközben barna színű pigmentek, melanoidinek képződnek. A barnító krémek hatása 2‒4 órán belül látszani kezd, majd 5–10 nap elteltével fokozatosan halványul a bőr természetes hámlásával. A drogériák polcain már nemcsak krém, hanem hab vagy spray formájában is találkozhatunk velük. Fontos azonban, hogy az önbarnító önmagában nem jelent fényvédelmet, hiszen a barnaság nem óv a káros UV-sugaraktól.
Divatos barnulási eljárás a spray tan (fújt barnítás), egy professzionális önbarnító eljárás is, amely során finom permet formájában önbarnító oldatot juttatnak a bőrre. A legtöbb spray tan ugyanazt a DHA-hatóanyagot használja, mint az otthoni önbarnítók. Ezt kozmetikai, illetve barnító szalonokban végzik, ahol egy kezelőpisztoly vagy automata kabin segítségével vékony réteg DHA-tartalmú oldatot permeteznek a bőrre. A barnulás néhány órán belül itt is megmutatkozik, és szintén 5–10 napig tart ki a napozás vagy a szolárium bőrkárosító hatása nélkül. Mivel a spray tant egyenletesen, professzionális felszereléssel viszik fel, kisebb az esély a csíkokra, foltokra vagy a túl sötétre festett területekre. Emellett a szakemberek gyakran a bőrtónushoz igazított DHA-koncentrációt és árnyalatot választanak, ami természetesebb végeredményt kölcsönöz.
Hogyan barnuljunk biztonságosan?
A barnulás első feltétele, hogy ismerjük saját bőrtípusunkat ‒ vagyis azt, hogyan reagál bőrünk a fényhatásokra. A világosabb bőrtípus rendszerint érzékenyebb, a közepes bőrtípus kiegyensúlyozottabb, míg a sötét bőrtónusnál természeténél fogva egyenletesebb és mélyebb hatást eredményez a napfény.
A fényvédelem elengedhetetlen, hiszen az UV-sugarak káros hatásai nemcsak közvetlen napozásnál leselkednek ránk, hanem a mindennapi jövés-menés során is. Használjunk tehát fényvédőt, naptejet, és ügyeljünk a faktorszámra is!
Habár a napfény az elsődleges D-vitamin-forrás, érdemes óvatosnak lenni a sugaraival, mert a melengetőből pár óra alatt perzselővé válhatnak. Nyáron ne tartózkodjunk dél és három óra között a közvetlen napon, a fényvédelem mellett óvjuk bőrünket a megfelelő ruházattal, és ne feledkezzünk meg a folyadékpótlásról sem!
Ha biztonságosan és megfelelően szeretnénk barnulni ‒ a bőrtípusunk ismerete mellett ‒, minden napozás vagy önbarnítózás előtt gondosan radírozzuk le testünket, hogy a fény egyenletesen érje a felső hámréteget. Táplálkozással is sokat tehetünk azért, hogy nyári színünk megmaradjon, ehhez a kulcs a béta-karotin! Ez egy olyan pigment, amely nagyobb mennyiségben fogyasztva felhalmozódik a bőrben ‒ ezt az állapotot karotinémiának nevezik. Közvetlenül ugyan nem segíti a barnulást, de a béta-karotinban gazdag spenót, mangó, répa és kelkáposzta fogyasztása egészségügyi okokból is erősen javasolt.
A barnulás kulturális jelensége sokáig meghatározó volt, és státuszszimbólumként tartották számon. A változó szépségideálok, a kozmetikai ipar és az egymást követő trendek szinte hétről hétre mást diktálnak. Fontos azonban tudni, hogy nincs veszélytelen UV-barnulás, és habár léteznek modern, UV-mentes technikák, érdemes résen lenni a kémiai összetételeket illetően.
A mostani szemlélet azt mondja: első az egészség! Bőrünk (sz)épsége az első, a barnulás pedig nem kevés veszélyt rejt magában. Szerencsére egyre többen felismerik, hogy a szépség nem a bőrszín árnyalatán múlik: a tejfehér, szeplős vagy éppen napbarnított bőr egyaránt lehet vonzó. A legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a saját bőrünkben – szó szerint és átvitt értelemben is.
