Mi történt volna, ha Rómeó és Júlia szakít egymással, és évek múlva találkoznak? Azt mondják, hogy a nők romantikusabbak, mint a férfiak: örökké emlékeznek első szerelmük nevére (hacsak persze ki nem törli agyukból az öregkori demencia). A plátói és be nem teljesült szerelmek emléke is időről időre felkavarja a nőt. Szeretne találkozni első szerelmével? Vagy az első szerelmet is kikezdi a rozsda? Ennek a kérdésnek jártunk utána.
Az utóbbi évszázadban egy romantikusnak nem mondható elmélettel hozakodtak elő a szakemberek – azzal, hogy a szerelem nem más, mint kémia. A kárörvendő természet a hormonokkal manipulálja az emberiséget, hogy rávegye a szaporodásra.
A neurológiai vizsgálódások szerint az agy tizedmásodpercek alatt el tudja dönteni, hogy a velünk szemben álló személlyel rokonszenvezünk-e vagy sem. Ha olyasvalakit látunk, aki tetszik, első érintésére oxitocin, szerelemhormon áramlik szét a szervezetben, ami meghatározza viselkedésünket a másikkal szemben.
A kémia uralma
Amikor az említett férfival beszélgetünk, akár a legközömbösebb dolgokról, vagy csak egyszerűen ránézünk, sejtelmünk sincs róla, hogy minden érzékszervünkkel „letapogatjuk” a pasit. Meg szeretnénk ugyanis állapítani: Vajon genetikai állománya összeillik-e a miénkkel? Ezzel egy időben azt is érzékeljük, hogyan beszél, milyenek a mozdulatai, milyen a teste illata, az érintése. És ha ekkor éppen lázasan keressük a párunkat, vagy nagyon nem vagyunk elégedettek a meglévő kapcsolatunkkal – nagyon valószínű, hogy kicsikét beleszeretünk. A környezet számára teljességgel érthetetlen, hogy egy tehetséges, racionálisan gondolkodó menedzserlány hogyan tud beleszeretni egy szabadfoglalkozású, pontosabban munka nélkül tengődő fotósba, akit a későbbiekben ő tart el.
Nem értjük, hogy okos barátnőnkkel miért nem lehet másról beszélni, csak a fiújáról. Hogy miért? Hát azért, mert amikor róla beszél, úgy érzi, hogy akkor is vele van. „Nincs rajta segítség” – szoktuk mondani ilyenkor, egy szerelmes emberrel nem lehet értelmesen beszélni.
Mi lett volna, ha…
Ha nem mentünk hozzá első szerelmünkhöz, akkor valami miatt elváltak az útjaink. S biztosan valami nyomós ok miatt szakítottunk. Természetes, hogy hébe-hóba eszünkbe jut, milyen lenne újra találkozni vele. De talán másképp kellene feltenni a kérdést. Konkrétan: mire vagyunk kíváncsiak? A reakciónkra? Őrá vagy inkább saját magunkra? Hogy mi hova változtunk, vagy épp milyen lenne a mostani énünk a vele való viszonyban? Vagy inkább arról van szó, hogy fáj a szívünk az akkori boldogság, a szerelem izgalmas érzése után? Az első szerelemmel kapcsolatban a leggyakoribb kérdés az, hogy mi lett volna, ha… Hogyan alakult volna az életünk, ha Gyurival maradunk? Ma egyszerűbb lenne minden? Nem lenne egy bűnrossz gyerekünk, és nem váltunk volna el? Megremegtet-e a régi szerelem, vagy ma már nem értjük, miért agyaltunk annyit miatta? Fájt-e a csalódás? Máshoz mentünk férjhez, de őt szeretjük azóta is? Valóban őt szeretjük – vagy csak a hozzá kapcsolódó ábrándot?
„Nem létezik szerelem negatív emóciók nélkül, és mindig jöhet csalódás” – figyelmeztet a pszichológus. S mivel régi szerelmünkkel valószínűleg ebben a fázisban szakítottunk, jelenlegi életünk egészen más, mint amilyen vele lehetett volna. Visszatérve az eredeti kérdéshez: Föl szeretnénk támasztani az akkori édes érzést? Vagy semmi ilyet nem tervezünk, és inkább megmaradunk a romantikus emléknél?
Aki számunkra maga volt az isten
Mindenki a szerelmi mámorra gondol, amikor szerelemről beszél. Mindegyik pszichológus megerősíti, hogy a szerelmi érzés a kémián kívül bonyolult lelki mechanizmusokból épül fel. Például pontosan tudjuk, hogy minek alapján választjuk ki a férjünket vagy az élettársunkat. Valamiben hasonlítania kell miránk, ugyanakkor különböznie is kell tőlünk. A hasonlóság közelebb hoz, a különbözőség inspirál. A számunkra fontos dolgokban egyeznünk kell, viszont unalmas lenne, ha mindenben egyformák lennénk.
Például az egyetemen vagy a munkahelyünkön a közös szakma, a közös cél összekapcsol bennünket a kollégákkal. A párunk azonban nem olyan, mint mi, az érdeklődésünk és a szakmánk is más. Férjünket a méhészkedés érdekli, mi pedig síelni szeretünk. Saját elhatározásból nem törődnénk a méhekkel (hisz azelőtt féltünk a méhcsípéstől), de a társunk se venne sítalpat a lábára. Együtt azonban gazdagítjuk egymást.
Aztán itt van a kivetítés avagy a projekció jelensége! Szerelmünk tárgya olyan, mint a filmvászon: rávetítjük minden vágyunkat, minden elképzelésünket az ideális férfiról. A szerelem állapotában minden érdekes és kedves, amit csinál. Az ő foglalkozása a legizgalmasabb, s nincs annál szexisebb mozdulat, mikor kávéiváskor begörbíti a kisujját... (Később pont emiatt fogjuk utálni.)
Most van a most
A múlton nem tudunk változtatni, a jövőt nem ismerjük. Ez a két igazság duplán érvényes a párkapcsolatra. Csak a jelenünket tudjuk irányítani. De éppen ezzel a kárhoztatott jelennel nem tudunk mit kezdeni, mert gondolataink hol visszafelé szaladnak a múltba, hol meg előre. Csakhogy legjobban a jelen befolyásolja azt a képet, ahogy a múltra, az első szerelemre tekintünk. Az a meghatározó, hogy a jelen pillanatban elégedettek vagyunk-e az érzelmi életünkkel vagy sem?
Ha boldogok vagyunk jelenlegi társunkkal, akkor régi kapcsolatainkat tárgyilagosabban szemléljük. Nem félünk elismerni, hogy halálosan szerelmesek voltunk valakibe, és a másik belénk ugyanúgy... Jobb esetben. Rosszabb esetben pedig csak a párnánkat sírtuk tele minden este, teljesen feleslegesen, mert a "nagy Ő" észre sem vett bennünket. Ilyesmit azonban csak később szoktunk beismerni, amikor a szívünk már nem fáj a régi sebek miatt.
Kiemelkedő szerelmek
Egy idő után a régmúlt kínos perceket és szerelmes csacskaságokat a fiatalság bolondságainak tartjuk, amire minden fiatalnak joga van. Ha régi szerelmünk annak idején megbántott bennünket, azt mondjuk magunkban: Ennek biztos így kellett lenni! Legalább jobban megbecsültük azokat a szerelmeket, amelyek utána jöttek.
Ha mostani életünk szomorú, és magányosnak érezzük magunkat, az első szerelem emlékét is nosztalgia lengi körül. A régi nagy Ő-t oltárra emeljük, és azt mondjuk, vele biztosan jobb életünk lett volna. S hogy mi a végső tanulság? Egyik esetben sem kell félni a találkozástól, hiszen más tanúja úgysincs az újabb nagy szerelmi fellángolásnak, csak mi. Ha az első szerelmünk fájdalmas volt, újra megerősödik bennünk, hogy: Jaj, de pechesek vagyunk! Ha pedig a mai kapcsolatunkban boldogok vagyunk, azt gondoljuk: ha jó lett volna vele, nem találkoztunk volna a mostani élettársunkkal. Az életben minden szerelemnek ezer lefolyása lehet – ami ijesztő azok számára, akik minden percüket megtervezik.
Viszont gyönyörű mindazok számára, akik nem ilyenek!
