Mondják, az ember lánya égész életében tanul. Bárkitől, akár saját lányától is. És soha nincs késő újrakezdeni!
A kerületi bíróság folyosóján sértetten üvöltözött: „Megkaptad, amit akartál! Magad maradtál! Senkinek sem fogsz már kelleni!” Tízéves házasságunk ezennel hivatalosan véget ért. Férjemből a bosszú beszélt. Mert ő a válásról hallani sem akart. (Igaz, hogy ő csalt meg, vert át folyamatosan, mégis ő csodálkozott, mikor bejelentettem: Elég!) Amikor szó nélkül otthagytam a tágas csarnokban, és kiértem a friss levegőre, hirtelen felötlött bennem: mi van, ha igazat szólt. Negyvenévesen mögöttem az élet?!
A hetek és hónapok gyorsan teltek „Mi van a pasikkal?” – kérdezték néha a barátnők. „Jönnek majd ” – nyugtatgattam őket. Esténként a tükör előtt faggattam a képmásomat: „Ennyire látszik rajtam, hogy egyedül vagyok? Szomorúnak nézek ki?” Mi ütött a kollégákba, hogy már azt sem mondhatom: „Tegnap egy jó filmet láttam.” Mert azonnal jön a kérdés: „És kivel láttad?” Majd a válaszom: „Magam”. Ilyen párbeszédek után rendre szánakozó pillantások égették a hátam.
Akkoriban történt, hogy kezembe került egy könyv, „Negyven vagyok, és …?” címmel. Ebben olvastam, hogy általános amnesztiát kell hirdetnem visszamenőleg, azaz meg kell bocsátanom mindenkinek, aki bántott valamilyen módon, mert így fiatalabbnak érzem majd magam. Szintén ebből a könyvből tudtam meg, hogy biztos pasi híján életemben ezentúl egy biztos dolog van: a bizonytalanság érzése. És jobb ha ezzel megbékélek. Ezentúl nem bólogattam korosodó barátnőmet hallgatva, aki beéri azzal, hogy anya – és köszöni, de pasira nem tart igényt. Mára teljesen besavanyodott, és egyre ráncosabb. Annyira igényes, hogy olyan pasi még nem született meg, aki a magas lécet átverné.
Én nem fogom így végezni, hajtogattam magamban. Bepakoltam hát pár pólót, sportcipőt és nekivágtam. Beiratkoztam egy kommunikációs tréningre. Persze nem volt ennyire egyszerű. A tréner azzal kezdte, hogy felgyalogolt a pódiumra, és kijelentette: „Legyetek önzők, csak magatoknak éljetek! Jogotok van hozzá!” Fanatikus barom, gondoltam, s már kezdtem szedni a cuccaimat. Nem várja otthon gyerek, asszony, szabadon űzi az ipart, csinos lányok, hölgyek tucatja forog körülötte. Könnyen osztogatja a tanácsait...
A végén mégis igaza lett. Amikor egy hét után hazajöttem, tizenhét éves lányom kijelentette: „Megváltoztál, anya!” Valóban. Mióta megszületett, először tettem mindent csakis magamért.
Másnap az utcán böködni kezdett: „Látod azt a fickót fekete kabátban? Téged bámul!” Álmomban sem hittem volna, hogy valaki az utcán, a buszon, a tömegben észrevesz. Lányomat bosszantotta is, hogy általában soha nem nézek körül. Gyakran kérdezgetett: „Láttad azt a csajt? Az a szoknya irtó jól állt rajta. Látod azt a srácot? Jó pasi.” Én ilyenkor épp a bevásárló listámat állítottam össze fejben, vagy azt, hogy mit is főzök ma ebédre, esetleg hogyan érem el holnap reggel az orvost, még munka előtt.
„Anya, téged néz!” – lelkendezett akkor az utcán. Gyorsan körbekémleltem, tekintetünk találkozott. Ösztönösen kiegyenesedtem, a hasam behúztam. Attól kezdve az utcán vagy a buszon nemcsak hogy odafigyelek, de rá is mosolygok néha az emberekre. Igaza volt a lányomnak: a világban számos érdekes emberke szaladgál.
Egy este a lányom a számítógép mellől: „Tudod, mit írnak itt? Azt, hogy egy negyvenes nő ugyanannyiszor gondol szexre naponta, mint egy húszéves srác. Te is így vagy ezzel?” Ekkor jutott eszembe hajadon kolléganőm, aki egyszer azt suttogta át nekem a gépe mellől, hogy összejött valakivel, és azóta másra sem tud gondolni csak szexre. Egy kávé mellett dicsekedte el, hogy milyen ügyes, szórakoztató, jól főz, nem is számítva azt, hogy frissen elvált és odaadóan törődik fiával kéthetente hétvégén.
„Ideális férfi.” – emeltem poharam az egészségére, de kolléganőm elszontyolodott.
„Nos, igen, rajtam kívül még van valakije, és nem mond le róla.”
Ilyenkor mi van? A szakértők véleménye szerint az a kapcsolat, amely csak és kizárólag a szexre épül, nem lesz – mert nem lehet hosszú életű! Az egyik fél egy idő után mindig többre vágyik – ami nem mindig mondható el a másik félről.
Ennél már csak az rosszabb, ha a nő fiatalabb pasit csíp fel. Fél beengedni az életébe, mert tart szűkebb környezete, gyerekei véleményétől. A szóban forgó férfiú ebben ez esetben nemcsak elkötelezett volt – de jóval fiatalabb is. Hétvégén kirándulgattak, rendszeresen színházba jártak, az ifjú hozzászoktatta barátnőmet a jó borok élvezetéhez, és buzgón körül udvarolta. Semmi mást nem várt el cserébe, mint néha kis együttlétet.„De miért kéne ennyivel beérnem? Nem érdemlek többet?” Ekképp gondolkodott a kolléganőm, és végül döntött: „Nem méltó rám, ki vele!”. Egy hónap telt el azóta – és mintha a szeretője magával vitt volna belőle egy darabkát. Az estéket az anyjával töltötte, megszüntette a rendszeres kondiba járást, hétvégén otthon hentergett, és nem vette a telefont. Hát igen, lehet, hogy nem volt tökéletesen boldog a szeretője mellett, de amíg tartott a kapcsolat, legalább szerette önmagát.
Elmeséltem ezt a történetet a lányomnak, hogy megértse, nem olyan egyszerű már az én koromban, mire ő: „És annyira izgatta őt, hogy van valakije? Feleségül akart menni hozzá, vagy tovább akarta élvezni a közös vacsorákat, a múzeumba járást?” Ebben a pillanatban eszembe jutott: ugyanez van az én fejemben is. Miért akarnék már én bárkit is csak a magaménak tudni? Férjhez akarok menni, vagy mi? Elégnek kell lennie a puszta tudatnak, hogy valahol mindenen túl, ott van az a valaki, nem igaz? Ahogy annak lennie kell, nemsokára jött a tapasztalat.
Olyan parti volt, mint bármely másik. Találkoztam néhány ismerőssel, elszürcsölgettem pár pohár pezsgőt, szórakozgattunk, és tíz felé befejeződött a buli. Az öltözőben ért utol. Én is észrevettem már korábban, ahogy a szemben lévő asztalnál magyarázott valamit nagy beleéléssel.
„Elnézést, megoszthatom Önnel az észrevételemet? Maga gyönyörű!” – szólított le.
Úgy reagáltam, mint általában, ha valaki bókolni próbált, vagy megjegyezte, hogy valami jól áll nekem. Ilyenkor általában kivágtam magam, hogy ezt a szoknyát a turkálóból szereztem, és nem egész kétszázba került.
„Ugyan, ezt nem gondolhatja komolyan. Jó éjt!” – hangzott hát a válaszom. Egy vállam fellett átdobott szégyellős mosolyra azért még futotta. Ő ott állt, és csodálattal nézett utánam.
Tizenegy óra volt, a lányom szobájában még égett a villany. Bekopogtam.
„Tudod mi történt, kislányom? Ezt nem fogod elhinni!” – hadartam. Eleinte unottan nézett rám, majd érdeklődve, végül pedig bosszankodva.
„Te nem adtál neki névjegykártyát?! – szidott le. – Hányszor mondtam már, hogy mondd ki, amit szeretnél. Tetszett? Meg kellett volna mondanod neki, és a kezébe nyomni a számodat!”
Pár hónappal később, a hipermarket forgatagában sodródtam együtt a tömeggel. Egyszer csak a hátam mögött megszólalt valaki:
„Ha meghívnám egy kávéra, elfogadná?” A hang gazdája egy szimpatikus negyvenötös pasi volt. „Vagy egy szál rózsának jobban örülne?” „Jobban – csúszott ki a számon. A kávé helyett nem lehetne inkább egy sör?” Olajozott mozdulattal átvette tőlem a bevásárlószatyrot, még mielőtt bármit is szólhattam volna, felkínálta a karját és az utcán átvágva a pizzeria felé vettük az irányt.
Mindent elmondott magáról: húsz éve nős, kitűnő állása van, két majdnem felnőtt gyereke, valamint, hogy a közeljövőben is szívesen találkozna velem. Nem csakhogy nyílt volt, de nagyon szórakoztató és tettre kész is.
„SMS helyett inkább majd felhívom.”
Attól kezdve minden héten randiztunk. A feleségével külön hálószobájuk volt évek óta, más nők után küldözgette, otthonról csak a gyerekeivel tartotta a kapcsolatot. Róluk sokat mesélt. Arról, hogyan játszottak együtt, amíg kicsik voltak, vagy hogyan ismételte a fiával az érettségi tételeket. Az első olyan férfi volt, akitől azt hallottam, hogy hiányzik neki a gyermekei gyerekkora. Az őszintesége megfertőzött, végül én is kipakoltam. A régi erotikus álmaimat is beleértve. Az álnéven foglalt panziószoba valahol az isten háta mögött, a hőfödte dombok, a pezsgő eperrel… Mindezt megadta nekem, nem is egyszer, a szakítás viszont végzetszerűen ott loholt a nyomukban. Nős volt, és nem akart ezen az állapotán változtatni.
Ennek ellenére egyre több időt szeretett volna velem eltölteni. Ezért én hoztam meg a döntést. Azóta minden hónap második hétfőjén együtt kávézunk. Kávézunk. Néha megállapítom, buta voltam, hogy csak negyven fölött jöttem rá, hogy nem kell minden áron a Nagy Ő után epekedni, ehelyett a szép élményekre kell koncentrálni, az ittre és a mostra. Az ismerkedésre pedig számtalan alkalom kínálkozik. Viszont nem bevárni kell ezeket a helyzeteket, hanem eléjük kell menni.
Köszönet, én majdnem felnőtt lányom a tanácsadásért! Megváltoztatni a tulajdon véleményünket nagy művészet, és te sokat segítettél nekem...
Frissítsük fel a vadászat játékszabályait
- Tetszik a férfi? Adja oda neki a névjegyét. Kedvesen nézzen körül, és a névjegykártyát ő fogja szóba hozni.
- Nős férfiakkal legfeljebb háromszor bújjon ágyba. És vége. Különben elszabadul a pokol.
- Pillanatnyilag nincs szüksége férfira? Tornázzon, amíg össze nem esik.
- Ismételgesse: Ideális férfi nincsen. Jó szerető van.
- Tanuljon a fiatalabb kolléganőktől. Felcsípni valakit gyakorlat kérdése, nem függ össze a korral.
- Jó barátot keres? Szerezzen egy kutyát.
