Sose voltam túl nyugodt ember, de a gyerekek születése olyan démonokat szabadított fel bennem, amelyekről addig fogalmam sem volt. A gyerekek ugyanis nagyon értenek hozzá, hogy feltépjék a régen eltemetett sebeket. Ilyenkor az embernek két lehetősége van: nyaldossa a sebeit – vagy begyógyítja őket.
Ülünk az asztal körül, vacsorázunk, és a kirándulásról beszélgetünk, amelyik pár nap múlva vár ránk. A mai a ritka napok egyike, amikor egy időben találkozunk az asztal körül.
– Én legjobban a szállodai reggeliket várom – mondom, és várom, hogy a többiek rábólintsanak.
– Hát, az attól függ, hogy milyen lesz az a reggeli – jegyzi meg a nagyfiam.
„Te hálátlan” – gondolom magamban. Hangosan viszont azt kezdem mesélni, milyen volt az első szállodai reggelim. (Ha nem számítom azokat a rémes szakszervezeti üdüléseket, melyekre gyerekkoromban elvitt a nagyim.) Az első fenséges svédasztalos reggelire huszonhat éves koromban került sor. Akkoriban egy ügynökségben dolgoztam, amelyik sajtótájékoztatókat tartott külföldi tudósítóknak. A tudósítók kíséretéhez tartoztam, és a legelőkelőbb hotelben laktunk. Nagy fáradságomba került, hogy eltitkoljam: ekkora luxusban – bárminemű luxusban – először van részem.
Legyen az bármilyen hétköznapi dolog, holtbiztos, hogy a gyerekek eltalálják a legérzékenyebb pontomat. Meglelik azokat a helyeket, amelyeket steril pólyával évek óta gondosan takargatok...
Most már más idők járnak. Ami nekem a legcsodálatosabb élmény volt, az a gyerekeimnek mindennapos dolog. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ő nemzedékük el van rontva vagy kényeztetve, hiszen a fiaim szívesen alszanak akár sátorban is velünk együtt. Csak azt szerettem volna kihangsúlyozni, hogy szerintem a gyerek a legjobb terapeuta. Mert bármit csinálunk közösen, abban biztos lehetek, hogy szembejönnek velem a régi megrázkódtatásaim.
Jól csináljuk?
Rögtön a születésük után kezdődik. Szünet nélkül dajkáljuk, a hasunkra fektetjük őket, hiszen tudjuk, nagy megrázkódtatás, ha sírni hagyjuk őket, mert romlik köztünk az érzelmi kötelék. Hanem húszszor fölkelni egy éjszaka a guantanamói börtönben is bevált kínzási módszer. A szülőből pár hónap után két lábon járó roncs lesz, akkor meg jön egy jótét lélek, és kijelenti, hogy „nem hagyhatod, hogy azt csináljon, amit akar, a gyerek számára meg kell szabni a határokat”.
Ilyenkor szokott robbanni a bomba. Még akkor is, ha az anya kiegyensúlyozott természetű, kamaszkora óta nem sírt, és soha senkivel szemben nem emelte fel a hangját. Mégis egyszeriben irtózatos düh, önsajnálat és kételkedés keríti hatalmába. Jól csinálok mindent, mégse működik semmi. Jól csinálom egyáltalán? Vagy a többieknek van igazuk, amikor azt mondják, „no várj csak, mi lesz majd a serdülőkorban, ha már most is azt csinálja, amit ő akar”.
Ha olvasók is átélték már mindezt, és ennek ellenére úgy nevelték a gyerekeiket, ahogy a szívük diktálta, akkor ma már valószínűleg tudják, hogy jól irányították őket. Ezt egyszerűen meg lehet állapítani: jobb viszonyban vagyunk a gyerekeinkkel, mint a szüleink voltak velünk.
A múlt kísértetei
Mert a dührohamok okai, hogy nőnek a gyerekek, s nem fogynak, inkább sokasodnak. S minden egyes nap egy új kísértetet hív elő a múltunkból, amelyik megköveteli, hogy foglalkozzunk vele, dolgozzuk fel és eresszük el, most már örökre. Vagy legalább addig, amíg gyermekünk figyelme másfelé nem fordul, például afelé, hogy hová menjünk kirándulni, vagy afelé, hogy nem jó az a felvágott, amit reggelire vettünk, hiszen nem bió, s ami a fő baj: húsból készült. „De anya, tudod, hogy én nem eszem húst! Már egy hete!” És akkor paff, egy újabb ütés ér a másik oldalról is, mert eszembe jut: „Mit nem adtam volna, ha a szüleim elvittek volna kirándulni! Helyette a nyári szünetben köveket kellett tisztára mosnom, hogy azokkal díszítsék a víkendház frissen betonozott oldalát!”
Aztán eljön az idő, amikor az ember már tudja, hogy bár nem voltak ideálisak a szülei, ez nem az ő hibája, tehát helyén kezeli őket és a múltat, és a sebeket hagyja behegedni. Én nagyon köszönöm a gyerekeimnek, hogy rávezettek erre a belső mély megbékélésre. Igaz, lehet másképpen is nevelni. Kiabálva, tiltva, parancsolva, pofonokat osztogatva. Mindez azonban nem gyógyítja be a steril pólyával takargatott sebeket. Mert ott a sebek tovább fortyognak, és a következő nemzedékre vár a feladat, hogy begyógyítsa őket. De ez biztos senkinek sem érdeke.
