Szent életű nagyanyám szokta volt mondogatni: A házasság ma is az, ami száz és ezer évvel ezelőtt volt – üzlet. Én adok neked sót, te adsz nekem medvebőrt. Én rendben tartom a házadat, te adsz nekem enni! Valamit valamiért.
Száz évvel ezelőtt sokkal egyszerűbb volt minden. Jóska feleségül vette Mariskát, és mind a ketten tudták, hogyan fognak élni. Mariska majd gyerekeket szül, gondoskodik a gyerekekről és a háztartásról. Jóska pedig eltartja a családot. Mariska Jóska nélkül elmehetett volna szolgálni vagy idegenekhez mosni. Jó oka volt mindkettőnek, hogy együtt maradjanak. Ma más a helyzet. Ma már a nő is el tudja tartani magát, sőt a gyerekeit is. Más miérteket kell hát keresni, hogy a pár együtt maradjon.
Feltétel nélkül talán csak a gyerekeinket tudjuk szeretni. A gyerekek aranyosak, szépek, kedvesek. Addig, ameddig. Mert a gyerekeink is hazudnak, csalnak, zsarolnak bennünket, rajtunk próbálgatják a karmaikat. Letagadják, hogy ötöst kaptak fizikából, nem ebédjegyre költik a pénzt, hanem sört vesznek, sőt néha-néha még csokit is lopnak a szupermarketben. És ha végighallgatják is a szülői dorgálásokat, egyik fülükön be, a másikon ki. Mit tehet a szülő? Leviszi sétálni a kutyát, kiszellőzteti a fejét, és mire feljön, megbocsát. Mert a gyerek mégis az ő vére. Olyannak szereti, amilyen.
Lehet-e ugyanígy szeretni egy felnőttet, akihez semmiféle vérségi kötelék nem fűz? Lehet-e feltétel nélkül szeretni egy idegent, akivel csak véletlenül találkoztunk, s valami rejtélyes oknál fogva belészerettünk?
A rossz üzletasszony
Vera elmondta, hogy a barátjával él. Azt mondta, hogy Tamás egy szuperpasi. Az interneten ismerkedtek meg, s amikor találkoztak, első látásra egymásba szerettek. Szép, harmonikus kapcsolat alakult ki köztük. Nem tudja elképzelni az életét Tamás nélkül, gyerekeket akar szülni neki. Szó szót követett, hamarosan az is kiderült, hogy Vera fizeti Tamás jelzálogkölcsönének felét, és a lakbérhez és rezsihez is hozzájárul. Bevásárláskor Tamás mindig elosztja kettővel a számlát, és pontosan feljegyzi a végösszeget, hogy ha majd elválnak útjaik, meg tudja mutatni Verának, mennyivel tartozik neki.
Hihetetlen! Vera rossz üzletasszony. Nemcsak hogy másnak a jelzálogát fizeti, de még enni sem kap, ha megéhezik. (A házimunkát, főzést, mosást, vasalást ingyen végzi.) Mindenért fizetnie kell. Ráadásul Tamás kijelentette: ha Vera gyereket akar, akkor kezdjen el spórolni, mert ő ugyan nem fogja eltartani a gyermekgondozási szabadság ideje alatt.
Egy ideig még tartott Vera és Tamás furcsa kapcsolata. Aztán Vera rászánta magát, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Az eredmény az lett, hogy Tamás azonnal visszavette Verától a lakáskulcsot. Merthogy elveszett benne a bizalma. Vera csak akkor mehetett haza, amikor Tamás otthon volt, és ajtót nyitott neki. Vera egy hét múlva összecsomagolta a holmiját, taxit hívott, és elment. – Nem tudom, Tamás mit akarhatott tőlem. És azt sem tudom, miért éltem vele – mondja csalódottan.
Angyalból ördög
Sokáig eltartott, amíg kolléganőnk, Kati beadta a derekát, és összeköltözött Rolival. A férfi a csillagokat is lehozta volna neki az égről. Minden héten kirándulni és színházba vitte, még egy hőlégballontúrára is befizetett. A feje tetejére állt, hogy bebizonyítsa: ő az igazi, a nagy Ő. Amikor Kati beköltözött a közös lakásba, mintegy varázsütésre minden megváltozott. „Tudod jól, hogy nekem meleg vacsora kell, te mégis este nyolckor jössz haza a munkából!” – mérgelődött Roli. S mit tett Kati? Villámgyorsan ledobta a táskáját, rohant a konyhába, kétfogásos vacsorát főzött, miközben a nagy Ő durcásan bevonult a hálószobába.
Még nagyobb cirkusz lett, amikor Katii szombaton kirándulni akart. „És ki fogja kivasalni az ingeimet? Hát te azt hiszed, hogy az erdőben fogunk flangálni egész nap, amikor a legalapvetőbb kötelességeidet sem tudod teljesíteni?” Kolléganőnktehát megígérte, hogy mikor hazajönnek, kivasal mindent, kitakarítja a lakást, még vacsorát is főz, süteményt is süt másnapra. Tehát elmentek kirándulni. Csakhogy az erdő szélén a kedves férjjelölt éhes lett. „Nem tudtál valami ennivalót csomagolni? Nekem ennem kell, megyek a vendéglőbe!” És Katinak hátat fordítva elballagott. Nem egy ilyen eset történt, nem is kettő. Kati két évig bírta, aztán rászánta magát, és elhagyta a barátját. A szakítás földre tette, de nem ment vissza. – Tudom, ha engednék, még rosszabb lenne a helyzetem, szolgáló lehetnék a saját otthonomban – mondta keserűen.
A régi nevelés
Nagymamáink azt tartották: azért van az asszonynak köténye, hogy a bajokat eltakarja. Ingi tizenhét éves volt, amikor nagymamája szájából elhangzott ugyanez. Nem értette, mit akart vele mondani. Pár évvel később egy szakácskönyvet kapott ajándékba az anyósától, amelybe az anyós ezt a mottót írta: „Az asszonynak úgy kell szolgálnia az urát, mint a jobbágynak a földesurat.”
Ingi csak később értette meg, mit üzent neki ezzel a mottóval az anyós. Csak akkor esett le a tantusz, amikor a férfi, aki kezdetben olyan készséges volt, és igazságosan kivette részét a közös munkákból, egy idő után úgy kezdett viselkedni, mint egy földesúr, és Ingit egyre inkább az alattvalójának tekintette.
A lehetséges megoldás
Orsi kollégája is tudott egy mondást, amely sokkal elfogadhatóbb, mint a nagymama szentenciája a kötényről: „Az okos férfi akkor nyugodt, ha otthon egy elégedett feleség várja.” A kollégának igaza volt.
– Otthon minden férfi nyugalmat akar. Ha a feleségem vesz egy új ruhát, én megdicsérem, és szent a béke. Ő is elégedett, én is az vagyok. Nem rossz üzlet, igaz? A mi férfijaink névjegye a szép autó, a déli férfiak névjegye (Orsi kollégája mediterrán országból származik) a megkímélt feleség. A férfi rangját az adja meg, mennyire körülrajongott a felesége. Itt lehet a kutya elásva.
A mai fiatalasszonyok édesanyja jól ismerte a „második műszak” kifejezést. Második műszaknak nevezték a szocializmusban a késő esti ágyba zuhanás előtti időszakot. A szocialista asszonyok munkából hazamenet először elmentek a gyerekekért a bölcsődébe, óvodába, napközibe, utána bevásároltak, hazamentek, gyorsan megfőzték a vacsorát, ellenőrizték a házi feladatokat, mostak, vasaltak, miközben a férjek jóllakottan nézték a tévét, és iszogatták a sörüket. A szocialista asszony dolgos volt, ügyes és gyors, hivatalban dolgozott, traktort vezetett, kapálta a kukoricát, kötött, horgolt és hímzett, nőszövetségi munkát végzett, és nem ijedt meg semmiféle feladattól. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a mai férfiak ezt a nőt (az édesanyjukat) látják maguk előtt, és ugyanezt várják el a feleségüktől is. Csak azon kell csodálkoznunk, hogy még nem vették észre: azóta fordult a világ kereke.
Szép kezdet, csúnya vég
Az ismeretség kezdetén minden férfi gentleman. Aztán szép fokozatosan visszatérnek a gyerekkori emlékek: Anyu, hol az ingem? Anyu, mikor lesz már vacsora? Bejárónő? Ugyan, nem szórjuk a pénzt!
A jó üzlet a huszonegyedik században a következőképpen fest: Hét közben én készítem a reggelit, a hétvégén te. Reggel én viszem sétálni a kutyát, este te. Mindig valamit valamiért. Sok nő vak a szerelemtől, és megfeledkezik az üzletről. Hajnalok hajnalán ágyba viszi kedvesének a reggelit, kicseréli a villanykörtét, leviszi a szemetet, hogy a drágát kímélje. És a drága él, mint Marci Hevesen. S mi a történet vége? A drága egyszer csak elmegy: talál egy másik nőt, immár egy ügyesebb üzletasszonyt, aki jobban ismeri az adok-kapok szabályait. És attól kezdve a férfi viszi neki ágyba a reggelit, ő sétáltatja a kutyát, ő törődik a villanykörtékkel. S aki látja, csak néz, hogy milyen remekül megy az üzlet!
