Pár éve gyökerestül megváltozott az életem. Az orvos szájából elhangzott a sorsfordító mondat: „Ha ezt az életmódot folytatja, akkor sosem lehet majd gyereke.” A változás tehát elkerülhetetlen volt, lépnem kellett, máskülönben most nem élhetném az álmaimat boldogan és kiegyensúlyozottan.
Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha akkor a végsőkig ignorálom a tüneteimet, és beletörődöm a sorsomba ‒ csak azért, mert félek, és lusta vagyok változtatni bizonyos dolgokon. Sok múlik egy nyersen megfogalmazott, sokkoló mondaton, majd az azt követő, sorsformáló döntésen. Azt vallom, hogy minden okkal történik, tehát erre a pofonra nagyon is szükségem volt. És mégis mi előzte meg mindezt?
Mi történik a testemmel?
Képzelj egy átlagos napot, amikor minden ok nélkül szorongva és idegesen ébredsz. Nem tudod, miért, de az idegrendszered nem képes megnyugodni, ezért ebben az állapotban kell a napi teendőidet elvégezned. Ez már alapból kihívás, de most jön még csak a java! Bemész a fürdőszobába, belenézel a tükörbe, és akné jellegű pattanások virítanak az álladon, valamint olyan helyeken találsz sötét szőrszálakat a testeden, ahol a férfiaknak szokott lenni ‒ az állad vonalán, a nyakadon, mellkasodon és hasad alján.
Fésülködés közben enyhe túlzással a hajad nagy része a fésűdön marad, és amikor copfba fognád, a Miki egér kobakjához hasonlító hajvonalad láttán még nagy eséllyel sírva is fakadsz. Mennyire ironikus, hogy ahol kellene a haj, ott ritkul, ahol pedig nem látod szívesen, ott bezzeg burjánzik. Sajnos az öltözködés is egy rémálom, az extra hasi zsírréteg ugyanis megnehezíti a ruhaválasztást, ami rossz közérzetet biztosít egész napra. Az alakodat érintő kéretlen megjegyzések pedig, valamint a tipikus „miért nem fogyókúrázol?” kérdés akaratlanul is ott keringenek a fejedben, és elveszik az életkedved. Így indulj el jó hangulatban és vidáman dolgozni...
Az étkezések már nem arról szólnak, hogy tápláld a tested, hanem tápláld az érzelmeidet. Eszel, ha boldog vagy, eszel, ha szomorú vagy, és nem számít, hogy a tested jóllakott, az érzelmeidnek még szükségük van egy kis édességre is. Ha minden egyes étkezésed ilyen forgatókönyv szerint alakul, nem csoda, hogy utána beüt a kajakóma, és elfáradsz az evéstől. Ha netán mégsem az evéstől vagy fáradt, akkor lehet, hogy a semmittevés döntött le a lábadról, de akár a szimpla létezés is megterhelő tud lenni.
A nap folyamán olyan a hangulatod, akár a hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent. Ember legyen a talpán a környezetedben, aki kezelni tudja a hangulatingadozásaidat. Őszintén csodálom azokat, akik minden egyes nap elviseltek engem, amíg nem jutottam el a megoldásig.
Ha ez a tünetegyüttes még nem lenne elég meggyőző ahhoz, hogy orvoshoz fordulj, jöhet a végső csapás: a menstruációt megelőző „barnázás” és a később véget nem érő vagy teljesen elmaradó, esetleg megjósolhatatlanul jelentkező menstruáció. Ez az a pont, amikor nem lehet tovább játszani az egészségünkkel, és mindenképpen orvoshoz kell fordulni. Így tettem én is, bár hamarabb kellett volna, hogy megelőzzem a ciklusom teljes felborulását.
Orvostól orvosig
A diagnózishoz vezető utam a ginekológusomnál vette kezdetét. A tüneteim felsorolása és a hüvelyi ultrahangvizsgálat után kiderült, hogy PCOS-sel (policisztás ovárium szindróma) állunk szemben. Ez egy komplex hormonális zavar, melyhez három tényező kell: egy rendszertelen ciklus, a férfihormontúlsúly tüneteinek megjelenése (szőrösödés, pattanások, anyagcserezavarok) és egy olyan ultrahangkép, amelyen ciszták láthatók.
Sajnos ez a szindróma nem gyógyítható, de kezelhető, így tünetmentessé lehet tenni. Végre tudtam, hogy mivel állok szemben, de a történetnek még közel sem volt vége ‒ a PCOS ugyanis a legtöbb esetben kéz a kézben jár bizonyos anyagcserezavarokkal, tehát további vizsgálatokra volt szükség. A doktor úr beutalt két további szakorvoshoz: a diabetológushoz és az endokrinológushoz.
A diabetológusnál cukorterheléses vizsgálaton vettem részt, ami sajnálatos módon igazolta az anyagcserezavar jelenlétét a szervezetemben. Megkaptam a következő diagnózisomat, ami az IR (inzulinrezisztencia) volt. Ez egy olyan állapot, amikor a sejtek kevésbé érzékenyek az inzulin hatására, így a szervezetnek több inzulint kell termelnie ahhoz, hogy ugyanazt a vércukorszintet fenntartsa. A vizsgálatok alapján a mért érték nem volt vészesen magas, de odafigyelést igényelt.
Az IR a cukorbetegség előszobája, tehát ha nincs kezelve és elhanyagoljuk, abból később baj lehet, de kezelhető és visszafordítható, ha időben csípjük el ‒ nálam szerencsére az utóbbi történt, ez pedig nagy megnyugvást adott. A következő lépés a pajzsmirigyem és a hormonszintem ellenőrzése volt az endokrinológusnál. A vérvételt és az ultrahangos vizsgálatot követően kiderült, hogy magas a tesztoszteron (férfi nemi hormon) és a kortizol (mellékvese által termelt stresszhormon) jelenléte a véremben. Ezek a túlsúlyban lévő hormonok és a fentebb említett két diagnózis együttesen okozta az összes eddigi tünetet, ami megkeserítette a mindennapjaimat.
Az orvos még aznap szembesített a ténnyel, hogy ha a jelenlegi életmódomat folytatom, akkor sosem lehet majd gyerekem, mivel ezek a hosszú távon kezeletlen betegségek meddőséget okozhatnak.
Annyira szíven ütött és megrendített ez a mondat, hogy abban a pillanatban eldöntöttem: változásra van szükségem. Ez a kijelentés valóságos rémálom egy húszas évei második felében lévő fiatal nő számára, de hallanom kellett, hogy cselekvésre ösztönözzön, és elkezdjek az egészségemre koncentrálni.
Az újabb csapás
Az orvos azt mondta, hogy az elsődleges megoldást az életmódváltás jelenti, s ha két hónap után sincs javulás, akkor erős gyógyszerre lesz szükség. Viszont kiderült, hogy valami nagyon nem tetszik neki a leleteimen, és arra kért, jöjjek el egy újabb vérvételre, mert a kortizolszintem abnormálisan magas. A vérvétel után kiderült: lehet, hogy mellékvese-daganatomvan, így további vizsgálatra, kontrasztanyagos CT-re volt szükség.
Mondanom sem kell, hogy ez a hír rányomta a bélyegét minden egyes napom minden egyes percére. Ezúttal már volt okom arra, hogy ideges legyek és szorongjak. A hajam addigra már extrém módon kezdett el hullani. Minden egyes hajmosáskor a fürdőkádban találtam a tincseim nagy részét, és ott sírtam, ahol senki sem látott. Magamba zuhantam, és már étvágyam sem volt. A hihetetlen éhségérzet, ami eddig kísértett, eltűnt, s helyét a szorongás és a félelem vette át.
Elmentem a CT-vizsgálatra, édesanyám kísért el. Utána beültünk egy kávézóba, és egy répatortaszelet felett kiöntöttük egymásnak a lelkünket. Sírtunk és nevettünk egyszerre.
Pár végtelennek tűnő nap után megérkezett az eredmény, és kiderült, hogy nincs daganat. A doktornő viszont meghagyta, hogy ezután még a legapróbb szokásaimon is drasztikusan változtatnom kell, ha fenn akarom tartani az egészségem.
A változás rögös útján
Felkeresetem egy hormonális táplálkozási tanácsadót, aki kidolgozott nekem egy abszolút betartható étrendet. Elmondta, hogy mire kell odafigyelnem, és mi mindenen kell változtatnom. Egy óriási nagytakarításra volt szükség az életemben, a fejemben és az éléskamrámban egyaránt. Elkezdtem egészségesen étkezni, megfelelő mennyiségű vizet inni, megtanultam a megfelelő fehérje–szénhidrát–zsír–rost arányt, emeltük a fehérjebevitelemet, és célzottan szedtem táplálékkiegészítőket. A rendszeres mozgás is prioritássá vált, eljártam kerékpározni és edzőterembe, mindeközben odafigyeltem az alvásomra, minimalizáltam az esti képernyőidőt és teljesen besötétített szobában aludtam.
Pár hét után már látható és érezhető volt a változás. Valószínű, hogy külső szemmel apróságnak és könnyűnek tűnhetnek ezek az életmódbeli változtatások, viszont ha a hosszú távon gyakorolt rossz szokásainkat kell elhagyni, és helyttük egy teljesen új, egészségesebb életmódot kell kialakítani, az nem megy egyik napról a másikra.
Eleinte mindenre oda kell figyelni, mielőtt új szokásaink természetessé válnának. Fontos, hogy végtelenül türelmesek legyünk önmagunkkal, és bízzunk a folyamatban!
Elérkezett az első kontrollvizsgálat ideje az endokrinológusomnál. Még sosem láttam orvost ennyire örülni, fülig érő szájjal faggatott az étrendemről és a további változtatásokról. Le volt nyűgözve az eredményeimtől. Még közel sem értem el a végső célt, de ennél nagyobb motiváció nem is kellett, hogy folytassam ezt az új életmódot, amely valóban bevált. A ciklusom rendszeres lett, elmúlt a sóvárgásom, sikerült fogynom, nyugodtan ébredtem reggelente, és végre újra kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Természetesen nem minden tünet tűnt el azonnal – volt, amihez több idő kellett, és van, amivel még a mai napig küzdök.
Hogyan tovább?
Bevallom, nem volt egyszerű a régi berögződött szokásokat feladni. Megesett, hogy letértem a helyes útról és „bűnöztem”, de ma már inkább az egyensúly megtartására törekszem, jelentsen az bármit. Nem lehet mindig mindent megvonni magunktól, de tudni kell, hogy hol húzódik a határ. Meg kell tanulni felismerni a testünk jelzéseit, időben lépni, segítséget kérni, és változtatni azon, ami elkerülhetetlen.
Számomra a PCOS és az IR ellen folytatott harc sajnos nem ért teljesen véget, és valószínűleg nem is fog, hiszen ezek a betegségek nem gyógyíthatók. Azonban arra törekszem, hogy amennyire csak lehet, tünetmentessé tegyem magamat. Rosszabb időszakaimban ugyanúgy hat rám, mint a kezdetekkor, de legalább már tudom, mivel állok szemben. Tudom jól, hogy a háborút nem nyerhetem meg, viszont a sok kis csatából én kerülök ki győztesen. Azóta is minden egyes nap egy kisebb harc önmagammal, a jövőbeli egészségesebb énemért.
Zsabka Regina
