Barátom végre rászánta magát, hogy valakivel megossza élete egyik, ha nem „a“ legfontosabb eseményének titkát, mely eddig belülről emésztette a lelkét. Mivel könnyedebb tollú írónak vél, mint magát, engem kért meg, hogy mindazt, mit elmesél, vessem papírra maradandó emlékként. Gondoltam, mi történhet, belementem.
Esete valamikor a karácsonyi készülődést megelőző napokban vette kezdetét. Annak a bizonyos első találkozás napjának reggelén is minden úgy indult, mint az azt megelőzőkön. Tél volt, fagyos hideg ébresztette úgy hajnali öt tájban. Magányosan csúszkált a jéglepte járdán a meló irányába, miközben azon dohogott, vajon miért nem sózzák éjjel az utakat, járdákat, vajon miért csak a nappali forgataggal törődnek, s vele miért senki.
Talán mindez csupán azért volt, mert – akkor még – magának sem merte, sőt inkább nem akarta bevallani tulajdonképpeni baját, a pár nélküli létet. Mikorra becsusszant a munkába, hatalmas pelyhekkel kezdték szaporítani az égiek a már lehullott selymes-tükrös takarót. – Na – mondta –, kezdhetem a hó- és jégmentesítést. Fél hétig tartott, mire úgy-ahogy végzett; azért csak úgy-ahogy, mert akkorra már mind sűrűbben hullt a hó. Ázott-fázott, mint egy anyátlan madárfióka, de egy szemvillanás alatt minden megváltozott.
Miközben a szemüvegét igyekezett hótalanítani, észrevett a pirkadat és a pelyhek homályából lassan érkező aranyos kis teremtést. Akkor hirtelen úgy hitte, őhozzá csuszgorál, ám csakhamar kiderült, valamiféle turpisság van a dologban: a kis aranyos ugyanis rezzenéstelen arccal vonult el barátom mellett. – Erről is lecsúsztam – gondolta barátom magában, azonban felfigyelt rá, hogy a lány behavazott reklámtatyójából egy plüssmacis kulccsomó kerül elő. Ennek láttán rögvest leesett a tantusz, hogy ez az isteni teremtés ugyanott dolgozik, ahol ő. Azonmód utánaeredt. Mit eredt? Loholt. És mire a szépség odaért, már tárt ajtón tessékelte be az enyhébb hőmérsékletű lépcsőházba.
A köszönésen kívül nem jött ki hang a torkán. Visszahúzódó, félszeg természete miatt még a „Ki vagy te...“ kezdetű ártatlan mondatocska kiejtésére is képtelen volt.
Így hát csak gondolatban tette fel a kérdést: Vajon ki lehet ez az abszolút ártatlanságot, gyermeki érzékenységet és bájt sugárzó, ázott hajéke ellenére – vagy épp azért is – üdén vibráló kis hölgy? Első „közös“ napjuk során újfent már nem látták egymást. Pedig mennyire sajnálta, mennyire óhajtotta! Érezte, már nem is fázik annyira, s már többé nincs teljesen egyedül, pedig még a tünemény nevét sem tudta.
A következő napok, tán egy hét is, ugyanilyen „semmi nem történik“ módon szaladtak tova. Két hét lefutott, karácsony is elmúlt, mire egyik kollégájától megtudakolta, ki ő, és mit csinál ott. Lillának hívják, eddig már eljutottak, ezen túl semmi. A napok múlását a kis bordókeretes okuláréval kiemelt gesztenyeszemeire gondolva gyorsította, amely sugárzó napként ragyogta be a fénytelen irodaház minden rejtett zegzugát, amerre elsuhanni látszott. Mindeközben szőkésbarna haja lágy, enyhet hozó szellőként omlott alá. Bár kezük még nem érintette egymást, fehér, virágszín ujjai mintha mindig barátom arcán pihiztek volna. Bársonyos érintése volt. Mivel a szoknyát nem szívelte, lábát nap mint nap nadrággal fedte el, s valószínűleg védte a fürkész tekintetek elől. Pedig Lilla formás picuri lábacskái valóban férfiszemek „jóllakatására“ valók, gondolta.
Egyik nap aztán barátom félve, de erőt gyűjtve odalépett hozzá, és valami módon beszédbe elegyedtek. Hogy pontosan miről társalogtak, senki meg ne kérdezze, csak annyi bizonyos: barátom ökögött-mökögött, hetet-havat összehordott. Röviden, bizonyára a semmiről beszéltek, de beszéltek, és ez volt a lényeg. Meglehet, rokonszenveztek is egymással – ebben azonban nem vagyok biztos. Barátom idővel rájött, semmi nem lesz köztük, hacsak a barátság vonalán nem. Igen ám, csakhogy ez utóbbit is nehéz megalapozni olyasvalakinek, aki olyan bátortalan, mint az én öreg barátom.
Na mindegy, a lényeg az, hogy lassacskán mind többet sikerült megtudnia az ő aranymaszat lelki életadójáról. Igenis az, nem szerelem, „csupán“ a mindennapok gondjainak megemésztéséhez, túléléséhez szükséges hölgyemény. Olyasvalaki, akihez, ha bármi gond adódik, odamehet dumcsizni egy kicsit. Na nem a valós problémákról – ahhoz gyáva volt –, csak úgy, általában, mert őt (Lillát) hallva, hallgatva érezte az erőt, amely elegendő a rossz elviseléséhez. Beletörődött, hogy más soha nem lesz közöttük, csakis barátság. Persze tudta, hogy annak érdekében is sokat kell még tennie.
Reméli, hogy egyszer összejön köztük egy igazi férfi-nő barátság, ami több a tűzzel startoló, ám sokszor háborúskodássá fajuló szerelemnél. Olyan barátságra vágyik, mely (belső hangja szerint) csak vele szövődhet. Olyan valódi, szellemi hévvel fűtött, szóízű gyönyörök ölelte ritka szép barátságra. Vagy valami másra, de arról álmodni sem mert...
Ezen próbált ügyködni, de nagyon nehéz annak, aki nem mer, pláne ha minderről a másik fél nem is tud... Végül összeszedte minden bátorságát, és minden óhaját elmesélte – nekem. Én pedig most leírtam mindent pontosan – legalábbis remélem. Amikor ezt leírtam, már nyár volt. A barátom egyik este felugrott hozzám egy pofa hűsítő sörre, és boldogságtól csillámló szemmel újságolta:
– Képzeld, felhívott, és annyit mondott: „Szerinte is...“ meg hogy „Reméli...“ Már második napja, hogy a barátom, Lilla támaszával, nincs már egyedül.
Egy olvasónk, Csibrányi Zoltán tollából
