Ingatag alapokon

Régóta érezzük már, hogy a világ felbolydult. Ha nem azt kapjuk, amire vágytunk, olyan gyorsan söpörjük félre az életet, amit épphogy felépítettünk, mint ahogy a morzsát söpörjük le az asztalról.

Kérdéseinkre válaszol: Bedő Imre (52) közgazdász, a Férfiak Klubjának alapítója, aki több könyvet is írt már a férfienergiáról. Most a családok felbomlásáról mesél nekünk, a gyenge alapokra rakott fészekről, valamint arról, visszaállítható-e egyáltalán a nagybetűs Férfi a család élére, vagy pedig egy teljesen új mintát kell kitalálni.

– Nehéz időszakba keveredtünk – kezdi Bedő Imre. – A koronavírus-járvány után jött a szomszédos országban dúló háború, az infláció, a dráguló energiaárak és a gazdasági hanyatlás. A világ folyamatos feszültségnek van kitéve, az emberek megfáradtak. Az elképesztő méretű rohanás, anyagiasság is ingerültté tesz; a fáradtság és stressz pedig egyre gyengülő nemzedékeket épít körénk. A kultúra korábban azt tűzte ki a fiúnevelés céljául, hogy megtartsa a családokat. Ma már nem ez a cél. A mai világ célja egy olyan nemzedék kinevelése, amelyik a munkában leli meg önmaga megvalósítását.

– Úgy értsem, hogy a társadalom az oka annak, hogy a férfiak és a nők nem veszik komolyan az otthonteremtést? Vagy épp a karriert választják a család helyett?

– Régen a férfiak hittek a népmesei hősökben, akikről édesanyáik meséltek nekik. Fel voltak készülve arra, hogy egyszer majd a két lábukon kell megállniuk. Keményre formálódtak, s ahogy a népmesei hősök a kiállt megpróbáltatások után nőül vették szívük választottját, úgy a férfiak is megállapodtak. A kultúrájuk kötelezte őket arra, hogy családalapítók legyenek, s aztán a családot el is tartsák.

Bedő Imre

– Ma már mindkét fél dolgozik, így felmerül a kérdés: ki vigye a család eltartásának felelősségét? Vagy ki végezze otthon a házimunkát? Ki törődjön a gyerekkel?

– Ma sok embernek nincs semmiféle életcélja. Ha az embert nagy fokú stressz éri, s ha nincs különösebb életcélja, akkor a párkapcsolatban sem fog értelmet találni; s azt sem fogja érteni, miért kellene harcolnia olyasvalamiért, ami nem működik. Először a férfiak vesztek ki a családok életéből azáltal, hogy egyre többet dolgoztak, maradtak távol otthonról… Ám a munka és a pénz – az élet finanszírozásának eszközei – nem válhatnak legfőbb céllá. Sajnos ma az eszközökre fókuszálunk, nem az életre. Pedig a halálos ágyán senki sem azon kesereg, hogy bárcsak több időt töltött volna a munkahelyén. Ma még többet rohanunk és dolgozunk, s ma már a nők sincsenek igazán jelen a családban, mert ők is dolgoznak. Beadják a gyerekeket bölcsődébe, óvodába, iskolába, majd négy órakor értük mennek, esetleg elviszik őket különböző foglalkozásokra, rajzra, focira. Vagyis más fejleszti a gyereket, nem a család. Mire végre hazaérnek, addigra már este van, s csak a házi feladat és a lefekvéshez való készülődés marad hátra. Azért egy 10-15 perc erejéig még leülnek egymással beszélgetni, hogy szó ne érje a ház elejét. Ne adj’ isten, anya és apa közben össze is vesznek, mert hazahozzák a feszültséget, s a gyerekben annyi marad meg, hogy otthon, a családban bajok vannak, de munkában lenni jó.

Az otthon. Ami régen sziklaszilárd alapokra épült, most homokon düledezik. A döntéseink mellett sem állunk ki: ma így, holnap úgy. Mi romlott el? Miért bomlanak fel a családok? Hová tűntek a férfiak?

– Ez egy ördögi kör. A vége válás lesz, az anya pár nélkül marad, s most már egyedül kellene minden feladatot elvégeznie, ám közben pénzt is keresnie. Lehetetlen feladat. Mit lehet ez ellen tenni?

– A rossz párválasztás is az oka annak, hogy a nő egyedül marad. Sok férfi és nő zsákbamacskát vesz. Vannak jelek, hogy valamiért ez kettejüknek nem fog menni, de nem törődnek vele. Tapasztalatom szerint nagyon kicsi a teherbírásunk, pedig ez az alapja a család egyben tartásának. Nagyanyáink, dédanyáink sem voltak könnyű helyzetben, amikor a háborúban a fejük felett vonultak a harci gépek, s közben ki kellett járni a földekre kapálni. Otthon aztán meg kellett csinálni a házimunkát, fel kellett nevelni a gyereket, mégis kitartottak. A mai nemzedékekben már nincs meg ez a végtelen kitartás.

– Vagyis hiányzik belőlünk a kompromisszumkészség – s úgy általában az „egy egység vagyunk” működés...

– Igen. Ma már a férfi és a nő nem dolgozik egymás keze alá. Ráadásul a munkával megkeresett pénz ma már nem a család fenntartására, valami szépnek a megteremtésére szolgál, hanem arra, hogy fogyasszunk, s szüntelenül vásároljunk, esetleg megengedjünk magunknak mindenféle extrákat. Ma minden azt sugallja, hogy dolgozz sokat, és a pénzedet költsd szórakozásra. Minden kötöttség teher, lépj ki a világba. Arra gyűjtjük a pénzt, hogy utazzunk, szórakozzunk, kényeztessük magunkat. Az önkifejezésünk már nem a családban, a gyerekekben leledzik, hanem a munkánkban és abban, hogy milyen sikereket érünk el benne. A gyermekeinket sem úgy neveljük, ahogy eleink tették. A mai gyereknek már nem kell megdolgoznia semmiért, készen kap mindent – ahogy például kész képeket kap, amikor filmet néz, s nem neki kell színházat játszani, zenélni, ha szórakozni szeretne. Nem jár a kertbe kapálni, s igazándiból még a házimunkában sem segít. A mai gyerekek úgy élnek, mint a főúri nemesek. Nem munkálkodnak és nem fonnak, csak növekednek, mint a mezők liliomai.

– Hogyan lehetne bevonni őket a saját életükbe? Mit lehetne tenni?

– Ugyanazt, amit annak idején a nemesi családok. A cselédek minden munkát elvégeztek helyettük, a földjeiken parasztok dolgoztak, ám a gyerekeket úgy nevelték, hogy megbecsüljék a munkát – akkor is, ha azt más végzi. A nemesek erős tanítókat fogadtak fel hozzájuk, szabályok és korlátok közé szorították őket. Épp ezért sosem voltak tiszteletlenek. Egyszer olvastam egy történetet, ahol egy nemesi család fia vadászatra ment. Lóhalálában jött utána az egyik szolga, hogy azonnal vissza kell fordulnia, mert az édesapja sürgősen hívatja. A fiú hazavágtatott az édesapjához. Az meg ott ült a dolgozószobájában, mikor megérkezett, s azt mondta: Még egyszer nem fogom elmondani, fiam, amit már egyszer elmondtam. Mikor elmész itthonról, ne hagyd nyitva a szobád ajtaját! Ugyanezt kellene most is tenni: a gyereket korlátozni kell, hogy talpraesett felnőtté tudjon válni. Ma már a falun élő gyerek sem tudja, mi a kétkezi munka, mik a ház körüli teendők. Hiszen a városi ember sem gazdálkodik már a háztájiban, az udvarán fű nő, s a falusi gyerek is úgy él, ahogy a városi.

– Nekem is vannak gyermekeim, s az a tapasztalatom, hogy én hiába szorítom őket korlátok közé, ha a többi szülőnek mindegy. A gyerekek úgy viselkednek, mintha miattuk jönne fel a nap az égre, s nem lenne semmi következménye a tetteiknek; bánthatnak, megalázhatnak, kiközösíthetnek másokat.

– Ma eltekintünk az alapvető illemszabályoktól. A szülők ma is nevelni akarnak, de nem úgy, ahogy szüleik, nagyszüleik tették. Könyveket olvasnak a tökéletes nevelésről, amelyekből nem egy, hanem tucatnyi különböző módszert tanulnak el, s valahogy ezt a kavalkádot próbálják felhasználni a gyereknevelésben. A legnagyobb baj az egység hiánya. Mindenki más-más módszert használ, nem tudnak a gyermekek összehangolódni, hiszen eleve máshol húzódnak a határaik. Vagy egyáltalán nincsenek határok, ezáltal az értékrendjük is különbözik. Fontos lenne, hogy a gyerekek értsék, mi az, amit szabad, és mi az, amit egyáltalán nem szabad. Ahhoz, hogy a gyerekek tudjanak egymáshoz kapcsolódni, szükség van azonosságra. Szükség van rá, hogy ugyanazok a dolgok legyenek számukra megengedettek – s tiltottak is. Ez pedig akkor sikerülhet, ha visszatérünk a régi közös kultúránkhoz.

A nőknek férfiakra van szükségük, mindig a férfit hiányolják. Amikor a világ több női energiát akar, nem teszi jól, ha a férfiakat akarja elnőiesíteni. Ettől a férfiak inkább olyan semmilyenek, semlegesek lesznek.

– Ön mit ért hajdani közös kultúra alatt?

– A Bibliát. A belőle származó értékrendet.

– Igen, de ma már az alaptételeit sem tartják be az emberek. Gondolok itt olyasmikre, hogy: Ne lopj! Ne hazudj! Felebarátod házastársát ne kívánd! Ma már ezeknek a parancsolatoknak vajmi kevés jelentőségük maradt.

– Napjainkra a nyugati ember olyanná vált, hogy csak azt hiszi és fogadja el, amit megért. Nekünk az lenne a dolgunk, hogy megértessük velük, hogy valami miért helyes vagy helytelen. Apámnak volt egy mondata, ami mindig a fülemben cseng. (Fiatalkoromban sokat dacoltam vele.) Azt mondta, az emberek csak két dolog miatt hajlandóak változni: érdekből vagy félelemből. Az emberek márpedig félnek. Félnek a betegségektől, a család szétesésétől és a többi. Ám sokszor pontosan ezek a félelmeik teszik tönkre a kapcsolataikat. A félelemhez kapcsolódik az érdek: az emberek érdekvezéreltek. Az embert rá kell vezetni (vagy neki magának kell rájönnie), hogy mi az ő saját érdeke. Akkor fog ugyanis változni, ha rádöbben, hogy amit tesz, az nem jó, és érdekében áll ezen változtatni.

– Mi hathat ösztönzően, hogy érdekünkben álljon változni?

– A legtöbb ember valamilyen traumából építkezik. Az, akinek a szülei elváltak, vagy aki rossz nevelést kapott, hamarabb fog változni. Azért fog dolgozni, hogy ugyanez ne történjen meg vele újra. Viszont nem mindegy, milyen mély a traumája – van-e elég lelki ereje ahhoz, hogy benső feszültségeit kezelni tudja, s a múltbéli sérülést feldolgozza. Gyakran megesik ugyanis, hogy ezek a mély megrázkódtatások depressziót váltanak ki, s az ember alkoholizmusba, drog- vagy pornófüggőségbe menekül.

– Régen nagy segítség lehetett a traumák feldolgozásában, hogy ez ember mögött ott állt egy közösség, amelyik támogatta őt.

– Ennek az ellentéte is igaz. A közösség főleg kontrollt végzett: nem nézte jó szemmel a házasságtörést, a kicsapongó életet, mert az bomlasztotta a közösséget, ezért az ilyen embert kivetették maguk közül. Az illető is tudta valahol, hogy nem jó irányba megy, hisz létezik egy velünk született morál, amelyik szintén azt mondja, hogy rossz ölni, lopni. Van ugyanis egy erkölcsi iránytűnk tudatalatti szinten.

Ma viszont mintha semminek nem lenne konzekvenciája és értelme, az emberek még meg is paskolják egymás vállát, mintha dicséretet érdemelnének, amiért megcsalták a férjüket vagy a feleségüket.

– És mi a helyzet a problémamegoldó készséggel? Miért nem alakul ki az emberekben?

– Ez megint valahol nevelési hiba. Már a bölcsődés korú gyereknek megmondjuk, hogy mit kell csinálnia: Most két sorba álltok, most fogat mostok… Aztán később: Kelj fel, öltözz fel, menj iskolába! Mivel mindent a szájukba rágunk, ezért nekik sosem kell gondolkodniuk, megoldásokat találniuk. S mikor ezek a gyerekek felnőnek, akkor sem változik semmi, mert ma már a cégek, munkahelyek is arra építenek, hogy az alkalmazottak kérdés nélkül teljesítsék, amit mondanak nekik. Nem hibázhatnak, mert a vezetők nem adnak a kezükbe semmiféle felelősséget. Ők csak elvégzik a munkát, amit kiszabtak rájuk, s ha véletlenül olyan szituációba kerülnek, amikor döntést kell hozniuk, akkor fogalmuk sincsen, hogy mihez kezdjenek. Ez a modern világ egyik legnagyobb problémája.

– Feltételezem, hogy pontosan ez az oka annak is, hogy manapság a felnőtt férfiak és nők nem veszik a kezükbe saját életük irányítását, s a harmincas éveik végén is a mamahotel kényelmét élvezik.

– Azzal, hogy a szülők a gyerekeket az iskola kapujáig szállítják, elrakják utánuk a ruháikat, nem nevelik őket sem felelősségvállalásra, sem pedig kötelességtudatra. A gyereket furfanggal kell rávenni, hogy végezzen házimunkát, mert így megtanulhatja, hogy minden munka végén ott van a gyümölcs. Régen könnyebb volt, mert a gyerekek együtt dolgoztak a felnőttekkel. Ma a gyereket nem készítik fel az önálló életre. A gyermek azért sem képes feladni a biztosat a bizonytalanért, mert nincs meg benne ehhez a kellő bátorság. Mindeközben a szülők tudják, hogy olyan fiúkat és lányokat neveltek, akik alkalmatlanok az önállósodásra. Ezért bűntudatból és félelemből nem fosztják meg őket az otthon kényelmétől, továbbra is vállalják értük a felelősséget. Ezért nem tud megvalósulni az említett népmesei motívum: a férfi nem tud a saját történetének hőse lenni! Ezek a férfiak továbbra is gyerekek maradnak, mert nem tudnak felnőni.

– Talán ez a legnehezebb lépés szülőként: elengedni a gyerek kezét, miközben tudjuk, hogy el fog esni.

– Másodszor már nem biztos, hogy elesik – meg a földről is fel lehet kelni. Természetes, hogy egy szülő aggódik a gyerekéért. A lányomat tavaly, 15 és fél évesen, 10. osztályos tanulóként engedtük ki egy teljes évre Amerikába egy befogadó családhoz. Nyáron jött haza. Ez alatt az egy év alatt a befogadó családhoz legközelebbi állami iskolában tanult, rengeteg barátot és tapasztalatot szerzett. A kint töltött idő nagyban segítette az önállósodását, megtanult dönteni és gondoskodni magáról. A többi szülőtől persze kaptunk hideget-meleget. Nem értettek egyet azzal, hogy holmi idegen család felügyeletére bíztuk a lányunkat, de mi tudtuk, hogy ez csak a gyerek javát szolgálja.

Bedő Imre mondja

• Akkor lesz sokkal több női energia a világban, ha mi, férfiak is sokkal több férfienergiát teszünk hozzá a világhoz – s így a nők nők maradhatnak.

A férfiak arra vannak teremtve, hogy nem szóban, hanem cselekedetekben létezzenek. Ma a nők intéznek sok férfias feladatot, ezért férfiasodnak, keményednek meg.

• Én 50 év körüli vagyok, mi gyerekként még férfiak akartunk lenni. Ma már ez is kikopik, azért is, mert a fiúk előtt sokszor nincsenek erős férfiminták. Az apa vagy nincs, vagy sokat nincs otthon. Van egy régi mondás, miszerint egy gyermek felneveléséhez kell egy egész falu. Ez azt jelenti, hogy sosem volt elég csak a szülői minta. A gyerek látott a faluban szorgalmas embert, léhűtőt, utálatos nagynénit, hazug embert, igazat és nagyot mondót – látta ezeknek az életét, s valahol ebből is tanult. Összerakta magának a mozaikot. Ma a gyerek sokszor még a nagyszüleit is alig látja, az öregek nem mesélnek nekik az ő megküzdéseikről. Nem látják, hogyan lehet túljutni a nehézségeken – mert az ember nem változik, ugyanolyan maradt a modernitásban is. Ma is csalódik, ha a szerelme elhagyja, mint régen.
• Ma a nők is inkább az anyagi függetlenséget választják (ugyanúgy, ahogy a férfiak). Teszik ezt azért is, hogy egyedülállóként is képesek legyenek fenntartani a családot.