Még úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt is természetes volt, hogy nyáridőben a panelek között focicsapatok alakultak, a lányok tollasoztak vagy fogócskáztak. Manapság azonban a gyepen gyermeket nem, csak kutyagumit találni.
Hová tűntek a fiatalok? Hogy adja ki egy alapiskolás gyermek a fölös energiáit? A felmérések szerint otthon ülnek, erejüket a tévé meg a számítógép szívja el. A mozgás, a játék, a friss levegő a technikai fejlődés hatására háttérbe szorult. Gyermekeink ellustulnak, szinte már csak a tornaórán mozognak valamicskét. A tornatanárok és orvosok egybehangzóan állítják: a 21. század gyermeke már nem bírná a versenyt egy, az átkosban nevelkedett társával.
Torna mint szükséges rossz Pedig a kisgyermekekben mennyi energia van! Gondoljunk csak az óvodásokra, akiknek még minden új, mindent ki szeretnének próbálni. Az alsó tagozatos gyerekekkel sincs még semmi gond – számukra is örömet okoz a mozgás. A bajok a felső tagozatban kezdődnek. Ilyenkor kezdenek a lányok három hétig menstruálni, és ilyenkor kezdenek aktív levelezésbe a gondos szülők a torna szakossal. Mi lehet az oka annak, hogy az életkor előrehaladtával a torna egyre inkább elutasított tárggyá válik?
Az egyik ok: az elhibázott oktatás. Sok iskolában nem szentelnek figyelmet a testnevelésnek. Vannak iskolák, amelyeknek nincs tornatermük, ezért a szomszédos iskolától bérlik, persze a bérleti költség miatt csak hetente egyszer. Míg a tanár a tanulókkal a tornateremhez ér, míg mindenki átöltözik, már az óra egyharmadán túl vannak. Mozgásra jó, ha húsz perc jut. A heti kötelező második órán pedig (jó időben) sétálnak egyet, ha meg esik (vagy nagyon hideg van), filmet néznek.
A tanár hozzáállásán és személyiségén is sok múlik. A kisiskolákban általában nem testnevelő oktatja a testnevelést, a tornaóráknak nincs színvonala: a gyermek hamar ráun a monoton, unalomig ismételt gyakorlatokra. Amit pedig un, azt nem csinálja örömmel: inkább sztrájkol, otthon felejti a tornaruhát, még akkor is, ha azért száz guggolás jár.
Persze, a „kényszertornásokat” is meg lehet érteni. Úgy érzik, egy pluszterhet raktak a nyakukba, melynek módszertanáról fogalmuk sincs. Ha azonban meg akarják tartani munkahelyüket, vállalniuk kell.
– Nekünk a napközis tanító néni tanítja a tornát – ezt már Robi, egy falusi kisiskola hetedikes diákja mondja. – Nem szeretjük az órákat, mert mindig csak kiabál velünk, a lassúakkal gúnyosan beszél. Mindig csak futunk meg futunk, ő meg csak áll a pálya közepén, és dirigál. Mondjuk, nem is bírna mást, mert a hasától már lehajolni se tud. Azelőtt volt torna szakos tanító bácsink is, vele nagyon szerettük az órákat, mert mindig kitalált valami érdekes játékot. Akkoriban még mindenki tornázott az osztályból, most meg már majd a fél osztály föl van mentve.
A szülő hibája
Másodsorban azonban, nem is kicsit, hibásak a szülők is, akik „jó” példával járnak elő. A szabadidejüket inkább – ugyanúgy, mint csemetéik – a tévé előtt töltik nassolva. Az eszükbe sem jut, hogy például gyermekeikkel is játszhatnának a szabadban. (Persze, sok lakótelepen nincs szabad grund, így aztán nehéz. Aki azonban nagyon akar, az talál magának teret a játékra.) A példa persze ragadós: ha anya meg apa lustálkodhat, akkor én minek törjem magam? És ha otthon nem kell mozogni, akkor a suliban minek? A tanár úgyis hülye, mindig csak futtat, pedig inkább ennék egy zacskó chipset a padon, a többieken röhögve.
Így aztán egyre nő az elhízott, túlsúlyos gyermekek aránya. Ők azok, akiknek a legnagyobb szükségük volna a mozgásra, azonban nem bírják tartani a tempót izmosabb társaikkal, akik persze kicsúfolják őket. Így az órákon csak a sikertelenségükkel szembesülnek: a tornát alapból nem szeretik. És a szülő – mily kedves gesztus! – támogatja gyermekét: addig-addig jár az orvos nyakára, míg az felmenti a nebulót.
Erről persze senki sem szeret beszélni: sem az orvos, aki csak hogy a makacs szülőtől nyugta legyen, inkább felmenti a gyereket, sem a szülő, aki ki tudja, mivel érte el az eredményt, és a tanár sem, aki inkább csendesen konstatálja: még egy gyerekkel kevesebb! Ennek néha azok isszák meg a levét, akiket csak részlegesen, de valós indokkal mentettek fel: például súlyos allergia vagy asztma miatt a futás alól, hátgerincproblémák miatt (amelyek gyakran éppen a sok ülve töltött délután, este és hétvége hatására alakultak ki) a gimnasztika alól. Ők is csalóknak néznek ki.
– Én úgy látom, hogy a diákok nagy része még mindig szereti a tornaórát – kezdi Néma Dezső, a felsőszeli alapiskola testneveléstanára. – Viszont a gyermekek kondíciója sokkal rosszabb, mint a miénk volt tizenöt évvel ezelőtt. A számítógép elvonja a figyelmet a mozgásról. Sok tanuló próbálkozik, mondvacsinált indokokkal szeretnék elbliccelni az órát. Az indokolatlan óramulasztások kivédésére bevezettem, hogy egy félévben csak két jelentést fogadok el: ez lehet szülői igazolás vagy otthon hagyott tornaruha. A felmentetteket azonban nem tudom ellenőrizni. A részleges felmentéseket respektálom, és a tiltott gyakorlatokkal nem terhelem a tanulót. Minden iskolaév elején és végén fel kell mérni a gyermekek teljesítményét: futunk, dobunk, ugrunk, az eredményeket pedig osztályozni kell.
Most kezdem a nyolcadik évemet, és minden évben muszáj egyre lejjebb és lejjebb rakni a lécet, a gyermekek teljesítménye ugyanis folyamatosan romlik. Sajnálatos, hogy a tornaórákon kívül egyre kevesebben sportolnak. Fociedzőként is dolgozom: egyre nagyobb gondot okoz egy focicsapatnyi gyermek összegyűjtése.
A testnevelés nem csak tornát jelent! Ép testben ép lélek!
A mozgás által rengeteg, az egészséges lelki épülés szempontjából fontos dolgot sajátít el a gyermek. A labdajátékoknak köszönhetően megtanul csoportban dolgozni, elsajátítja a fair play szellemiségét, megtanul elsősegélyt nyújtani, a sport által kialakul a pozitív kötődés önmagához és csapattársaihoz, és megtanul empatikusan viselkedni. A versenyek által kialakul benne az egészséges versenyszellem, megtanul győzni, ugyanakkor elviselni a vereséget és megbecsülni ellenfelét.
A minisztériumban kezdenek észhez térni: a kötelező tornaórák számának emelésével (heti kettőről háromra) és a kínálat színesítésével szeretnék elérni, hogy csemetéink egészségesebbek, aktívabbak legyenek. Az elmúlt években az iskoláknak már volt lehetőségük arra, hogy a tornát emelt óraszámban, tehát heti három órában tanítsák. A 2011/2012-es tanévre vonatkozó minisztériumi irányelvekben is szerepel a mozgás ilyen szintű propagálása. Kérdés azonban, hogy hány iskola él a lehetőséggel.
A 2012/2013-as tanévtől kezdve pedig az iskoláknak olyan attraktív alternatívákat is biztosítaniuk kell, mint a zumba, az aerobik vagy a Pilates. Ez jó ötlet, hiszen sokkal érdekesebbek, mint a futás vagy a gimnasztika, mégis általánosan és alaposan megmozgatják a szervezetet. És itt egy újabb kérdéssel találjuk szembe magunkat: ki fogja ezeket a tárgyakat oktatni? Mert lehet, hogy pár nagyvárosi iskolában meg tudják oldani a helyzetet, de egy kisvárosi vagy falusi iskola már nehezebben fog tudni (még erre is) pénzt találni.
– Orvosként csak üdvözölni tudom a tornaóraszám emelését – mondja dr. Karácsony Gyula gyermek- és sportorvos. – Elrettentő adat, hogy a gyermekek mintegy harmada túlsúlyos, aminek legfőbb oka az egyre jobban elharapódzó mozgásszegény életmód. A szülő otthon – saját kényelmét szem előtt tartva – megengedi, hogy csemetéje órákat gubbasszon a monitort bűvölve. A teljesítmény számokban mérhető: egy tízéves gyermeknek a terheléses vizsgálat során 180W teljesítményt kéne nyújtania. Ez azonban manapság még a rendszeresen sportoló gyermekek esetében sem sikerül. A mozgásszegény életmód gyakran már egészen kisgyermekkorban betegségeket okozhat. Az első tünet általában az elhízás, mely aztán az ízületek (pl. a térd) túlterheltségéhez vezet. A túlsúlyos gyermekeknél megnő a cukorbetegség, a diabétesz kockázata, nő a keringési zavarok, a magas vérnyomás és koleszterinszint veszélye. Csupa olyan betegség, mely nemrégiben még nagyanyáinkra volt jellemző – most akár tízéves korban is támadhat. L. Horváth Katalin
Az én gyerekkoromban (azaz 20-30 éve) még természetes volt, hogy iskola után az utcákon szaladgáltunk, fociztunk, bicikliztünk, ugróköteleztünk vagy tollaslabdáztunk. Ma nemhogy karikázó, de semmilyen gyereket nem látok az utcán! Ülnek otthon a monitor előtt. (Falun picivel jobb a helyzet, ott többet mozognak a lurkók – bár már ez sem igaz teljesen.)
A felnőttek mozgásigénye is megváltozott. Azelőtt a Felvidéken még a városlakók is biciklivel vagy gyalog jártak munkába. Manapság úgy van, hogy az autóból a számítógép elé, majd otthon a háztartás után a tévé elé tottyanunk. Közös biciklizés, séta a gyerekkel? Mikor? A tunyaság csapda: könnyű beleesni, de kilábalni belőle nagyon nehéz.
A tanár szemszögéből
– Jövő szeptembertől már heti három tornaóra lesz kötelező. Segít ez valamelyest a helyzeten? – kérdezem Németh Lajost, a komáromi Jókai Mór Alapiskola tornatanárát, aki már 18 éve van a pályán.
– Mindenképpen pozitív lépésnek tartom. Egyébként a mi gyerekkorunkban, sőt, pályám elején is heti három óra volt a testnevelés. Ez az elképzelés tehát másolja a régit, ugyanakkor nyugati mintát követ. Ott ugyanis a tornaórán gyakran íjászkodnak, lovagolnak, úsznak a gyerekek. Mi, persze, még nem tartunk itt.
– Arra szeretnék helyezni a hangsúlyt, hogy a tornaóra a gyerekek számára valóban élvezetes legyen: a lányok például zumbáznának, a fiúk fociznának. Mi erről a véleménye?
– Szép elképzelés. Csak azt nem tudom, melyik tanár képes napi hat órát végigzumbázni vagy -aerobikozni. Ráadásul az órák között 5-10-15 perces szünet van, amikor a tanárnak ügyelnie kell a folyosókon. A feltöltődésre vagy akár zuhanyozásra sincs idő. Szóval maga az elképzelés jó, a következő egy év alatt azonban át kell gondolni, mi fér bele az iskolák életébe.
– Néhány gyerek és szülő nem érti, miért kell annyit futniuk, ugorniuk; miért kell, hogy izomlázuk legyen; és miért kell osztályozni ezt a tantárgyat is.
– Osztályozni pontosan azért kell, mint minden mást: hogy a gyerek motiválva legyen, igyekezzen a maximumot kihozni magából. Másként fütyülnének az egészre. Egyébként ma az egyesért kevesebbet kell teljesíteni, mint annak idején – alkalmazkodtunk ahhoz, hogy a gyerekek kevesebbet bírnak.
– Mennyire szeretik a gyerekek a tornaórát?
– Változó. Vannak, akiknek a kedvenc órájuk, és vannak, akik ki nem állhatják. Minél fiatalabb korosztállyal dolgozom, annál nagyobb kedvvel mozognak. A legtöbb problémám a kilencedikes nagylányokkal van: féltik a frizurájukat, körmeiket, nem szeretnének megizzadni. Az új törvény egyik hozadéka, hogy a nagyobb iskolákban, mint amilyen a miénk is, két testnevelő dolgozna: a nő foglalkozhatna a lányokkal, a férfi pedig a fiúkkal.
Okulásként (saját élményeimből)
Örök életemben utáltam a tornaórákat. Erősen allergiás és gyakran beteg gyerekként gyakran voltam teljesen vagy részlegesen felmentve az órák alól. Így esélyem sem volt, hogy tartsam a tempót a többiekkel. Ehhez tudni kell, hogy a mi osztályunk tele volt válogatott kosarasokkal meg kajakos bajnokokkal. Emlékszem, hányszor bőgtem az öltözőben, mert egész órán kosaraztunk, de az én kezemben egyszer sem volt labda. Mondanom sem kell, a válogatásnál mindig én voltam az utolsó, aki elkelt.
Nagyon reménykedtem, hogy a helyzet a középiskolában változik. Persze, az előző osztályunkból sokan választották azt a gimnáziumot, amelyiket én is, így az összetétel mit sem változott. A helyzet csak annyiban lett más, hogy már a tanár is pikkelt rám. Nem vette figyelembe, hogy a súlyos allergia miatt a távfutás alól fel vagyok mentve, és májusban, mikor a pályán bokáig ért a jegenyefákról szálló, jellegzetes fehér vattatakaró, lefuttatta velem az 1500-at. Utána meg távolba ugortunk. Nekem rekordot sikerült döntenem: folyamatosan két centivel kevesebbet ugrottam, mint az egyes határa. Csak az volt a fura, hogy mindenki más eredménye kerek szám lett. Az persze mit sem számított, hogy bukfencben, bakugrásban, rövid távok futásában ügyes vagyok. A pohár harmadik év végén telt be.
„Hőn szeretett” tanárom közölte: a tanári kar bármennyire is kérte, ne tegye, ő mégis szóló kettest ad nekem. Negyedikre aztán gyorsan felmentettem magam. Ma már tudom: ki kellett volna állni az igazamért. De én inkább feladtam, és szép lassan megutáltam a mozgást. Ezt az utálatot a mai napig sem bírom legyőzni. Pedig nagyon kéne.
Mert a kilók egyre rakódnak
A jövő tanévtől bevezetendő törvény érthető és pozitív lépés. Az új törvény egyelőre még csak körvonalazódik. Amit már most tudni lehet, az a következő:
- A heti tornaórák száma kettőről háromra emelkedik.
- Két óra valószínűleg a hagyományos, eddig megszokott szellemben zajlik majd (amelynek követelményei így is lazábbak, mint pl. húsz éve). A harmadik tetszés szerint választható, a gyerekek számára élvezetes és dinamikus mozgásforma lesz. Ez lehet a lányoknak zumba, fitnesz, aerobik stb., a fiúknak pedig, mondjuk, foci vagy kosárlabda.
Mire kell odafigyelni az iskolák igazgatóságának?
- Az új tornaóra nem bővítheti a heti óraszámot, azaz valamelyik másik tantárgy óráiból kell majd elvenni. Valószínűleg az iskolák többsége a „saját profil” csökkentését választja majd. (A saját profil azt jelenti, hogy a 2008-as törvény alapján minden iskolának néhány óraszámmal ki kellett alakítani egy arculatot: például nyelvi, reál, művészeti, egyházi.) Ez a rendszer csak most kezdett volna befutni, és máris meg kell változtatni.
- A másik kérdés, hogy hol tartsák az órákat. A nagy, városi iskolákkal nem lehet gond, hiszen néhol két tornaterem is van. A legtöbb iskola azonban csak egy, illetve semmilyen tornateremmel nem rendelkezik. Nos, itt lesz mit gondolkodni.
- A harmadik kérdés, hogy ki fogja tartani ezeket az órákat. A nagyobb iskolákban mindenképpen fel kell venni még egy tornatanárt, és egy másikat valószínűleg el kell majd küldeni (azt, akinek az óráiból elvettek). Azonban a döntés mindig emberi kézben van: a vezetőségtől függ, mennyire tudják emberségesen, okosan megoldani a feladatot.
A gyerekek szemszögéből
Négy városi gyereket kérdeztem meg arról, mi a véleményük a tornaóráról. Czirfusz Viktória, Fazekas Réka Gabriella és Anna Margaréta, valamint Jókai Máté Tibor 11-12 évesek, azaz hatodikos tanulók. Mind a négyen szeretnek mozogni: Viki rendszeresen biciklizik, a Fazekas lányok aktívan táncolnak, Máté pedig küzdősportra jár, de szeret focizni is a lakótelepi haverokkal.
Első nekifutásra azt állapítottam meg, hogy a fiúk ebben a korban egészen másképp látják a dolgokat, mint a lányok. Míg a lányok nehezményezik a sok futást, addig Máté szerint ez teljesen természetes, sőt az ugrás mellett a futás a kedvence. A lányok legszívesebben olyan órákat képzelnének el, ahol valamilyen pörgős zenére mozoghatnának (aerobik, zumba, tánc), Máté viszont egyértelműen focizna. Zavarja őket, hogy az óráik közösek. Egyébként mindenkinek van valami külön kívánsága: Viki gimnasztikázni, az ikerlányok rúdra, kötélre mászni és gyephokizni szeretnének, míg Máté a labdajátékokért rajong.
Azonban nem minden társuk szereti a testnevelést. Ez a gyerekek szerint azért van, „mert nem mindenki sportalkat”. Éppen ezért az a véleményük, hogy ezt az órát „nem szabadna olyan szigorúan osztályozni”. Együtt éreznek azokkal a társaikkal, akiknek esetleg a torna nyomja le az átlagát.
L. Horváth Katalin, Dráfi Anikó
