– Ennyi volt! Ki vagy rúgva! – kiáltotta a főnököm.
Válaszul csak levetettem a köpenyem. Nem szóltam vissza, nem vitatkoztam. Összeszedtem a holmimat, és szó nélkül elsétáltam.
Egy konyhán dolgoztam, a Baker Street 43-as szám alatt. Nem túl híres, de azért elég sokan megfordulnak ott. Emlékszem, mennyire örültem, amikor megkaptam a munkát. Órák hosszat beszéltem róla Alexnek. Az első napomon egy órával előbb már ott voltam, és energiával telve vártam a rám osztott munkát.
Az volt az álmom, hogy ismert séf legyek. Gyerekkorom óta különleges kapcsolat fűzött az ételekhez: mindig figyeltem anyámat, ahogy a konyhában tesz-vesz, és annyira örültem, amikor mellette vághattam a zöldséget. Ez a mostani hely volt az első lépcsőfok az álom eléréséhez. És most elküldtek. Nem hibáztatom a főnököt, a helyében én is ezt tettem volna.
Egy hónapja már, hogy minden műszakban elkövetek valami ostobaságot. Múltkor eltörtem néhány tányért, előtte meg kiöntöttem egy fazéknyi levest. Megint máskor nem készítettem el megfelelően a vendég ételét: a hús nyers volt, a rizs kemény maradt, a szósz íztelen lett. A főnök egy hónapig tűrte az ügyetlenkedésemet, de úgy látszik, betelt a pohár. Ezzel csak egy bajom volt: egyáltalán nem érdekelt. Ahogy haladtam a lakásom felé, megannyi ember jött velem szembe. Egy kicsit elidőzött rajtuk a tekintetem. Vajon milyen életük lehet? Tele boldogsággal, szerelemmel, reménnyel? Vagy megtört lelkek ők is, és nem maradt erejük arra, hogy tovább harcoljanak a csapások ellen? Lassan baktattam tovább, mígnem megláttam azt az épületet, amelyikben a lakásom volt. Kotorászni kezdtem a táskámban, hogy kivegyem a kulcsot. Mire nagy nehezen kihalásztam, Mike, a szomszéd lépett ki a kapun.
– Szia, Melinda – mondta.
– Szia, Mike – feleltem.
Ennyi volt a kommunikáció kettőnk között. Ezután csak gondolatok nélkül bámultam rá, ő pedig láthatóan idegesen markolászta a kabátja szélét. Félbeszakítva ezt a kínos jelenetet, elköszöntem. Felballagtam a harmadik emeletre, a lakásomhoz. A kulcs már a kezemben volt, kinyitottam az ajtót, és beléptem. A lakásom tökéletesen üresen tátongott. Egy lélek sem volt benne. Csak én álltam ott, s emlékeimben a hátrahagyott mozdulatok. Alex mindig csendesen nyitotta ki az ajtót. Mindig hozott virágot. A táskájában plüssmacit. A cseresznyét megmosta a vízcsap alatt, és tányérra rakta. Alex mozijegyet vett. Reggel felébresztett, hogy menjünk el az uszodába. Alexszel esténként a városban sétáltunk, és beültünk az éjjel-nappali bárba inni egy kólát. Egyszerűen ültünk a parkban, és néztük, ahogy a játszótér hintái halkan himbálóznak.
Ledobtam a táskámat az előszoba padlójára. A cipőmet lerúgtam, és elindultam a konyhába. A szekrényben, a poharak mellett volt egy üveg pezsgő. Fogtam a palackot és egy poharat, leültem a konyhapult mellé. A pohár kiürült, de újratöltöttem. Végül nem maradt egy csepp sem az üvegben. A szobaszekrényben az esküvőnkön ajándékba kapott pezsgő árválkodott, rajta a felirat: „Alex & Melinda – örökké együtt!” Kivettem az üveget, és teletöltöttem a poharamat. Örökké együtt. Igen, így kellett volna lennie. Nagyot kortyoltam az italból. Éreztem, hogy a pezsgő a fejembe száll, de nem törődtem vele. El akartam felejteni a szomorúságomat, a bánatomat és azt a fájdalmat, ami a mellkasomat szorongatta, valahányszor Alexre gondoltam. Nem sikerült. Hiába fogyott az ital, megnyugvást nem hozott.
Ittam egy újabb pohárral. Hirtelen megláttam az asztalon a vörös rózsát, amit Alextől kaptam. Kivettem a vázából, és úgy nézegettem, mintha most látnám először. Nem volt igazi, művirág volt. Alex azt mondta, azért ad nekem műrózsát, mert az igazi elhervad, de az ő szerelme örökké tart. Emlékszem, mennyire meghatott – zavaromban talán el is nevettem magam.
Milyen szép is volt akkor. Mind a ketten hittük, hogy örökké együtt maradunk. Hogy szép életünk lesz együtt. Saját lakás, gyerekek, majd idősen egymás kezét fogva morzsolgatjuk a mindennapokat. Kár, hogy ennek csak az első fele valósult meg.
Ha nem lett volna az a tűzeset! Ha Alex nem lett volna olyan bátor, hogy feláldozza magát értem! Ha inkább én haltam volna meg! Bárcsak én maradtam volna ott! Akkor most nem kellene küzdenem a magánnyal és a lelkifurdalással a nap minden percében. Alexnek kellett volna túlélnie. Csodálatos ember volt, tele célokkal, vágyakkal és kedvességgel. Milyen gyönyörű volt az a nap is, amikor megkérte a kezem!
A rózsával a kezemben bementem a hálószobába. Kivettem a szekrényből az esküvői ruhámat, és felvettem. Nem sírtam. Az utóbbi egy hónapban elfogytak a könnyeim, csak az üresség és a magány töltötte be a lelkemet. Fogtam a rózsát, és elindultam a fürdőszobába. Megengedtem a vizet. Leültem a kád mellé, és néztem, ahogy megtelik vízzel. Kezemben volt a rózsa, amely soha nem hervad el. Szívemben Alex szerelme, amely örökké tart. De Alex már nem volt itt. Csak az emléke, amelytől nem tudtam búcsút venni. Nélküle én sem akartam lenni.
Hófehér menyasszonyi ruhámban belemerültem a vízbe. A rózsát magamhoz szorítva behunytam a szemem. Vettem egy nagy levegőt, és lassan alámerültem.
– Mel! Melinda! – kiáltotta egy férfihang. Alex volt az.
– Alex, Alex! Itt vagyok! – Fuldokoltam a torkomat fojtogató füsttől és a testemet beborító törmeléktől. Alex jelent meg előttem. Aggódó tekintettel nézett rám, és próbált kiszabadítani a romok alól. Beletelt egy kis időbe, de sikerült neki. Elindultunk a kijárat felé, de nem vettük észre a mellettünk leomlani készülő falat. Alex hirtelen ellökött magától. A lendület távolabbra taszított, és akkor Alexet betemette a leomló fal.
Minden erőmet összeszedve odaugrottam, hogy kiszabadítsam. Hiába. A törmelék nehéz volt. Alex ajkán kibuggyant a vér.
– Hagyj itt! – suttogta. – Menekülj!
– Nélküled?
– Siess! Menj!
– Nem! – kiáltottam. Két kezemmel kapartam a faldarabokat. De bármennyire igyekeztem, egyetlen téglát sem sikerült megmozdítanom. A tűz egyre jobban terjedt, éreztem, hogy fogytán a levegőm. De nem mehettem el.
– Mel, kérlek, menj el. Menj, és élj helyettem is! Tedd meg ezt értem. Kérlek, Melinda... – mondta elhaló hangon.
Arcomat ellepték a könnyek. Nem tudtam segíteni. Alex engem nézett, megtört tekintettel.
– Menj!
A homlokára szorítottam az ajkamat.
– Szeretlek, Alex – súgtam neki.
– Én is szeretlek, Mel.
Felálltam, és ingatag léptekkel elindultam, ki a házból. Amikor kiértem, a ház összeomlott.
Kiemeltem a fejemet a vízből, levegő után kapkodtam. S akkor eszembe jutott: nem halhatok meg! Alex odaadta értem az életét. Nem dobhatom el azt, amiért ő feláldozta magát! Élni fogok. Alexért.
Németh Réka
