Megihlet, ösztönöz, jókedvre derít, motivál... A dicséretre nagy szükségünk van otthon is, a munkahelyen is. A szülőtől kapott dicséret jólesik a gyereknek, de ez fordítva is igaz. Aki a saját tinédzser gyerekétől kap dicséretet, tudja, hogy az mindennél legértékesebb.
Az utóbbi időben mintha elfogadóbbak lennénk az elmúlással szemben. Másképpen viszonyulunk hozzá, és nem csak mindenszentek idején kerül hozzánk közelebb a halál témája. Ez a változás a temetési szokásainkban is megmutatkozik.
Egyre többet olvashatunk arról, hogy lassan az emberiség háromnegyede depressziós. És hogy gyógyszert kéne rá szednie. Ez persze nem igaz. A komoly depressziót ne keverjük össze a rossz hangulattal! Az nem betegség.
Tartsuk észben: soha nem kerülhetünk ki győztesen egy Nárcisszal folytatott küzdelemből. A nárcisztikust nem fogjuk tudni megváltoztatni, hiába szeretnénk. Ne várjuk, hogy egyszer majd jobb lesz. Csak a saját viselkedésünkön változtathatunk vele szemben.
Mitől vagyunk boldogok? Jó kérdés. Hát attól, hogy sok pénzünk van. Vagy sok barátunk. Jó kérdés. A végén még kiderül, hogy talán nincs is rá válasz. Mert a boldogság ritka madár, s csak elvétve pihen meg a vállunkon.
Van, aki énekelni kezd, más pedig hangos dobolással csillapítja az indulatait. Mindez nem a probléma megoldása, inkább csak egy szelep. De vajon gyógyít-e a zene, ha gondban vagyunk? Létezik zeneterápia a mindennapi életben is?
Azt mondják, mosolyogj, és akkor a világ visszamosolyog rád. Aki érzékenyebb ember, annak viszont a tökéletlen pillanatokkal meg kell küzdenie. Így tesz nekem jót a meditáció! Nagy Andrea mesél gyógyító reggeleiről.
Az utóbbi években egyre többen keresnek fel pszichológust vagy más szakembert, ha lelki nehézségekkel küzdenek. Egy korábbi beszélgetésünkben Popper Péterrel olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyek mindannyiunk életét érintik.
"Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk."