Mindenkiben él egy belső gyermek, s aszerint bújik elő belőlünk, hogy milyen volt a gyermekkorunk. Képzeljük el, hogy már negyvenévesek vagyunk, de néha egy ötéves gyermek irányít bennünket.
Mikor ugrált, mikor tapsolt, fütyörészett, csapkodta a térdét örömében? Ugye, nem tudja megmondani? Egy rövid mosoly, elfojtott sóhaj, s akkor is körülnéz, hogy nem látta-e meg valaki. Ebből áll az öröme!
A szülők szívesen dicsérnek, hiszen ezzel semmit sem ártanak, sőt, motiválják a gyereket... A szakemberek azonban másképp látják ezt: nézzük hát meg közelebbről, hogyan adhatunk megfelelően visszajelzést a csemetéinknek.
Ha nem lennének lányaim, egészen más ember volnék. Minden más lett, mint ahogyan vártam. Ez volt az első felismerés, amit a lányaim születésekor megtapasztaltam.
Azt szoktuk mondani, hogy a kor csak egy szám. De érvényes ez a szerelemre is? Egy idősebb férfival való kapcsolatnak ugyanis vannak olyan jellegzetességei, amelyekről jó, ha tudunk.
Pénzt kérnek kölcsön, becsapják őket, mert hiszékenyek, túl sokat isznak (!), veszélyesek, ha volánhoz ülnek… Nem a serdülőkről van szó, hanem a mi hetven-nyolcvan éves szüleinkről. Mit tehetünk?
"Egyikünk élete sem könnyű. És akkor? Legyen bennünk kitartás, és mindenekelőtt bízzunk
önmagunkban. Hinnünk kell benne, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, és ezt a valamit -
kerül, amibe kerül- meg tudjuk valósítani."