Decemberben most is képes vagyok a „majd januárban”-jelszóval hitegetni magam. „Majd januárban összeírom a listát.” „Majd januárban elkészítem a műsortervet.” Aztán ott ülök 1-jén az ágyam szélén szétesve, s még a zoknim párját sem találom, nemhogy világmegváltó terveket szövögessek…
Furcsán hangzik, mégis csodálatos érzés, amikor rádöbbenünk: nem vagyunk egyedül. Hogy másoknak épp ugyanannyira nehéz. S talán a félelmeik, küzdelmeik, nehézségeik is ugyanazok…
Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint 80 napja nem ittam egy korty alkoholt sem. Döntésem hátterében nem a hirtelen jött megvilágosodás áll, s nem is álltam be az alkoholt ellenzők táborába. Egyszerűen csak rájöttem, hogy az ital többet vesz el tőlem, mint amennyit ad.
Október 22. a dadogás elfogadásának világnapja. Éppen ezért szeretném elmesélni annak történetét, hogy beszédhibám ellenére hogyan tudtam többször is kiállni a nagyközönség elé, s milyen út vezetett odáig, hogy megbékéljek ezzel a kiszámíthatatlan, lelki eredetű zavarommal.
Barátnőmmel négy évig éltünk távkapcsolatban. Tavaly aztán ez a – sok szempontból érdekes – időszak véget ért. Összeköltöztünk, s az első közös albérletünkben végre megkezdődhetett közös életünk.
Tegnap éjjel boldogan száguldottam az autópályán a schwechati reptér felé, a lányom jelezte érkezését. Közben elgondolkodtam arról, amiről ez az írás is szól, vagyis hogyan neveltem fel a fiaimat. Jobban mondva: hogyan sikerült felnevelnem három fiút az egy szem lányom mellett?
Szükség van-e vallásra egy olyan korban, amikor minden tudás elfér a zsebünkben? S vajon szükség van-e Istenre egy olyan világban, ahol lassan mi, emberek félistenek módjára élünk?
"Legyetek olyanok, mint két oszlop, amely ugyanazt a tetőt tartja, de ne kezdjétek birtokolni
egymást: hagyjátok meg a másik függetlenségét. Ugyanazt a tetőt támasszátok – ez a tető
pedig a szeretet."