Emberek milliói gubbasztanak a készülékek előtt, és nézik, hogyan esznek, isznak, beszélgetnek, veszekednek mások. Mintha az ő életükben nem lenne elég tragédia és öröm. Vagy csak nem veszik észre?
Az agymosást pedig nem lehet elég korán kezdeni! Barátnőm megtiltotta 8 éves lányának, hogy nézze az esti sorozatot. A kisiskolás azzal védekezett, hogy számára ez "kötelező", az osztályban mindennap megbeszélik a történteket. Ha tehát nem nézi, szégyenszemre nem tud hozzászólni a témához.
Réz András
Minél kevesebb információhoz jutunk, annál fontosabb lesz a televízió az életünkben. Ha nincsen igazi világ, akkor megpróbáljuk a kis világító ablakot felhasználni: legalább azon keresztül lássunk valamit. A harmadik befolyásoló tényező a magány. Azok az emberek, akiknek barátaik vannak, rokonaik, van szerelmük, gyerekük, munkájuk, azok kevesebbet nézik a tv-t, mert nincs rá idejük. Ők valóságos, létező emberekre fordítanak időt.
A képernyőn ideális embereket látunk, és ezzel a csillogó világgal összehasonlítva, a hétköznapok szürkék és jelentéktelenek. A magányos ember számára ezekhez az álomalakokhoz képest a számba jöhető partnerek csak szürke árnyékok. De közben elfelejti, hogy csak egy emberszabású lény képes csillapítani a magányát. A tévézés manapság egyfajta droggá alakult át. Az ember automatikusan nyomja a távvezérlőt, de ha megkérdeznénk, azt mondaná: utálja. Utálja, de nézi, mert már beidegződött! A kereskedelmi televíziók még jobban elősegítik eme függőség kialakulását. Azt sugallják: minden délután, minden este, minden hétfőn ott kell ülnünk, mert másképp lemaradunk róla! Pedig ezzel éppen a való világról, a valódi életről maradunk le.
A szappanoperákat a televíziók azért veszik, mert olcsók. Latin-Amerikában szinte kilóra árusítják a sorozatokat, az igényes film után pedig jogdíjat kell fizetni, és a szinkronizálás is igényes. De van egy másik mozzanat is: sok nézőnek ma már a film bonyolult. A szappanopera leegyszerűsített (butított) világával szemben egy 90-100 perces mozifilm bonyolult összefüggéseket mesél el, összetett emberi drámák, feszültségek vannak benne.
A tv rászoktatta az embereket a "konyhakészen" fogyasztható mozgóképi világra. Ez ellen nem tudunk semmit se tenni, sőt: sokak számára már az amerikai sorozatok is bonyolultnak számítanak.
Most Réz András filmesztát kérdeztük: mi a véleménye a sorozatokról?
– Ön nyíltan vállalja kedvenc sorozatait: 24 óra, Született feleségek, Doktor House, hogy csak a legismertebbeket említsem.
– Néha egy-egy Vészhelyzetet is megnézek, bár már nem a régi. A Szex és New York is bejött nekem, és nagy kedvencem a Miért éppen Alaszka. Imádom, mert gyönyörű szép, mindig meghatódom tőle! Csak óvatosan lehet fogyasztani, mert komoly lelki megrázkódtatást képes kiváltani a nézőből. Korábban én is tele voltam előítéletekkel a sorozatokkal kapcsolatban: semmi szín alatt meg nem néztem volna. Ám ma már egészen másként fest a dolog! Ha elindul egy sorozat, biztosan belekukkantok. Nem lettem függő, de bele-belenézek a Sírhant művekbe vagy a Kés/alatt címűbe.
– Azelőtt megkérdeztem magamtól: miért is néznék ilyet? Aztán kiderült, hogy van bennük pár epizód, amely a legsúlyosabb kérdéseket veti fel. Például a Kés/alatt szinte minden egyes epizódja az önképünkről szól, arról, hogy milyennek látjuk, és elfogadjuk-e magunkat. Képesek vagyunk-e elfogadni az öregedést, mint az élettel együtt járó szükségszerűséget, és képesek vagyunk-e elfogadni, hogy nem vagyunk olyanok, mint az etalonnak tekintetett szépségek? Töredelmesen megvallom, hogy ezen gondolatmeneteket egyáltalán nem tartom haszontalannak. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a mozifilmek többsége mennyire „súlytalan”. A mozifilmek egyre inkább tinédzserfilmek: tét nélküli szórakoztató művecskék. De a felnőttfilmek többsége sem bocsátkozik olyan morális elemzésbe, amely után az ember kicsikét megrendülne.
– Ehhez képest a tévés sorozatok komolyan elmélkednek arról, hogy az embernek mi köze van embertársaihoz, mi köze van a világhoz, hogy a létezésével mikor árt, és mikor használ, milyen felelősséggel tartozik másoknak, a gyerekének, tisztában van-e saját kulturális, nemi és egyéb identitásával. Jó harminc éve még nem tartottam fontosnak ezeket a kérdéseket, mert úgy tűnt: a többség el tudja rendezni ezeket az elemeket. Ma viszont úgy érzem: a többség állandó harcban áll velük. Egyre nehezebb meghatároznia önmagát, és a közösségek sem jelentenek többé automatikus besorolást.
– Régebben, ha valaki beleszületett egy hagyományos közösségbe, azonnal eldőlt, melyik felekezethez fog tartozni, hogyan vezeti az életét, mikor megy férjhez, mikor nősül, hogyan neveli a gyerekét, hogyan tartja rendben az életét, a házát, a dolgait, milyenek lesznek a hétköznapjai és az ünnepei. Ma ez már nem automatikus: inkább döntés kérdése. Ha nem kérdezünk rá, miért ilyen a világunk, és mi keresnivalónk van benne, akkor tanácstalanok leszünk, kétségbeesettek és hihetetlenül magányosak, mert nem fogunk kötődni sehova. És bármilyen furcsa, ezekben a sorozatokban, hála a tehetséges forgatókönyvíróknak, nagy erővel megvillannak ezek a problémák.
– A mai napig emlékszem a Szex és New York egyik epizódjára, amikor a Samantha nevű szereplő kénytelen szembenézni azzal, hogy ő rákos. Iszonyatosan rosszul viseli a kezelés megpróbáltatásit és a betegség tényét egyáltalán. Volt egy elképesztő jelenet, amikor Samanthának előadást kellett tartania egy női klubban, ahol formálisan és célirányosan beszélgettek. De Samantha nem bírta, elmesélte a kemoterápiás kezelést, és lekapta fejéről a parókát, mondván: melege van benne, és nagyon zavarja. Ekkor más nők is felugrottak, és ugyanúgy lekapták a parókáikat. Itt már nem egyszerűen arról volt szó, hogy vállalod-e a korodat, hanem arról is: vállalod-e a betegségedet? Képes vagy-e így élni a világban? Ez fontos kérdés, hiszen az életkor meghosszabbodása és az orvoslás fejlődése azzal jár, hogy kisebb-nagyobb betegségekkel rohangálunk fel s alá.
A felmérések szerint a magyarországiak tévéznek a legtöbbet a világon. A szlovákiai magyarok tévénézési szokásairól nem készültek felmérések, de valószínűleg hasonlóak a magyarországiakéhoz, hiszen többnyire előnyben részesítjük a magyar adókat. Talán kicsit rosszabbul is állunk, mint az anyaországiak: többet nézzük a dobozt. A szlovákiai magyarság többsége kisvárosban, falun lakik, és egyéb szórakozási lehetőség híján gyakrabban nyúl a távirányítóért.
– Fontos kérdés, hogy az ember vállalja-e önmagát betegen, nyilvánossá teszi-e a betegségét, el tudja-e viselni ennek a gyötrelmeit, hiszen „bevallott” betegen sérülékenyebb, védtelenebb lesz a többiekkel szemben. Ezek azok a pillanatok, amikor azt mondom: a sorozatokat nem kell kiátkozni! A latin-amerikai szappanopera persze túl sok izgalmas kérdést nem tud felvetni, hiszen a butuska romantikus regények világa. Szinte másról sem szól, mint a szerelemről, hűségről és megcsalatásról. De léteznek azok a fajta a sorozatok, amelyek beszélő viszonyban vannak a hétköznapok gyakorlatával.
– A sorozatok sikere tehát annak tudható be, hogy az emberek igénylik a tájékoztatást, azt, hogy példát mutassanak nekik? És ha máshol nem is, de a sorozatokban megkapják ezt…
– Közben arra is rájöttem, hogy a tömegfilmek népszerűsége nem oldható meg azzal, ha azt mondjuk: mindenki hülye, ostoba és iskolázatlan, aki tömegfilmet néz. Sok éven át vizsgálgattam a tömegfilmeket, és arra jutottam, hogy ezek a tömegfilmek furcsa problémamegoldó modellek. Képes nyelven beszélnek ugyan, tehát nem hétköznapi mondatokkal magyaráznak vagy mutatnak be összefüggéseket. De még az olyan ijesztgetős filmek is, mint a Drakula, mély szorongásokat, kulturális konfliktusokat dolgoznak fel. Segítik a nézőt abban, hogy a társadalmi beépülési modelljeit folyamatosan korrigálja. A nagy amerikai műfajok – a westerntől a cyberfilmekig – vagy a katasztrófafilmek sem voltak léhák és jelentés nélküliek.
– Nem véletlen, hogy amikor a 70-es években az emberek kicsit kiábrándultak a technológiából, és a Távol-Kelet felé fordultak, elkészült egy sereg olyan film, amelyek pontosan arról szóltak, hogy a civilizációs vívmányok veszélyesek is lehetnek. A Csillagok háborújában már nem a technológia nyeri meg a csatát. Bruce Lee válik az igazi szuperhőssé, aki ugyan alacsony és vékonyka, de valami spirituális többletet hordoz, amelyet mindenki áhítattal néz. Mintha rövidebb utat keresnénk, mintha a világban lennének olyasfajta átjárók, amelyek áthidalják az áthidalhatatlant… Korábban a nyugati kultúrában mindenki úgy gondolkodott: logikai levezetésekkel megoldhatjuk a problémáinkat. Manapság pedig a misztikushoz való vonzódás, a transzcendenshez való kötődés a sorozatokat is elérte.
Bernád Emese
