Mindenre egymagam

„Mikor szabadul el az asszony a konyhapulttól? Amikor meghozzák a szenet.” Ez a viccesnek szánt mondás a régmúltat idézi. Csakhogy sok nő számára ez nem a múlt, hanem a jelen. Azok számára, akiket manapság „married single moms”-nak, vagyis „férjezett, de egyedülálló anyáknak” neveznek. Ugyan van férjük, de a háztartás és a gyereknevelés minden gondja egyedül rájuk hárul. A férjek ahelyett, hogy részt vennének a családi tennivalókban, sokszor csak újabb gondot jelentenek számukra. 

„Miért mindig nekem kell takarítanom? Miért engem vár munka után a második műszak? Miért nem mehetek uszodába legalább hetente egyszer, ahelyett, hogy rohannék a boltba bevásárolni? A férjem hetente kétszer kosarazni jár, egyszer teniszezni, mert állítása szerint lazítania kell, kiszellőztetni a fejét, hogy jól tudja végezni a munkáját. Nekem nem kell lazítani? S ha néha megteszem, miért van lelkifurdalásom?” – panaszkodik indulatosan a harminchat éves Petra, két gyerek édesanyja. A kisfiú első osztályos, a kislány még óvodába jár.

Petra persze tudja a választ a kérdéseire. Ha egy kis szabadidőt akarna lopni magának, bejárónőt kellene fogadnia, mert egy évvel idősebb férje, Gyuri otthon egy szalmaszálat se tesz keresztbe.

Hát nem érdekes, hogy Petra időt „lopna” magának? Mi, nők miért használjuk ezt az igét, amelynek már magában is negatív kicsengése van? Hiszen olyan érzést kelt, mintha bűnösnek kellene érezni magunkat egy kis énidő miatt. Egyáltalán nem mindegy, hogyan gondolkodunk az énidőnkről! Az, hogy milyen igét használunk, megmutatja, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz, mennyire tartjuk értékesnek magunkat. Ha időt kell „szakítanunk” magunkra, akkor azt csak erőszakkal tehetjük meg. Ellenben, ha időt „szentelünk” magunknak, illetve időt „szánunk” saját magunkra, akkor megbecsüljük magunkat, és értékes is lesz az az idő, melyet önmagunkkal töltünk. Változtassunk a gondolkodásunkon, és ne használjunk önmagunkra nézve romboló kifejezéseket!

De térjünk vissza Petrához. Takarítás, bevásárlás, hazahozni a gyerekeket az óvodából, iskolából, leckét írni a nagyobbikkal, szerelőt keríteni a mosógép javításához, megvenni az ajándékot az anyósnak – ez mind csak rá vár. „Magam sem tudom, miért alakult ki így, hogy otthon minden tennivaló az én vállamat nyomja.

Tény, hogy Gyuri édesanyja maximalista, olyannyira, hogy az már nem is normális. Szerinte mindent ő csinál a legjobban, másokban nem lehet megbízni. Gyuri talán otthonról hozta azt a szemléletet, hogy mindent az anya intéz. És ezt várja el tőlem is” – mondja.

„Nincs szükségem a segítségére”

A negyvenéves Lucának meggyőződése, hogy minden munkát csak ő tud jól elvégezni. Nincs szüksége a férje, Karcsisegítségére. „Néha olyan érzésem van, hogy nem három gyerekem van, hanem négy. Társaságban Karcsi még dicsekszik is ezzel, mintha büszke lenne rá. Mert igaz, hogy én mindent megszervezek, mindent elintézek magam. Az igazat megvallva Karcsi hátráltatna a munkában, s még idegesítene is, hogy mindent aprólékosan el kell magyaráznom neki” – mondja Luca. Végül azonban hozzáteszi, hogy nagyon egyedül érzi magát ebben a házasságban. „Nem akarok egy negyedik gyereket. Társat szeretnék látni magam mellett. Talán én követtem el a hibát mindjárt a házasságunk elején, amikor magamra vállaltam az egész háztartást. Mert idővel ez természetessé vált, sőt el is várják tőlem. Az én apám se segített otthon semmiben, ezért a munka ilyen elosztása számomra normálisnak látszott” – mondja elgondolkodva a három iskolás gyerek édesanyja. 

Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy mindenhez két ember kell. Az nem csak Luca hibája, hogy családjukban a munkamegosztás olyan, amilyen. Mert ott van a férje, Karcsi is, aki nem mondta soha, hogy segítene neki. Ezért Lucavállalt magára mindent.

Petra és Luca története tipikus példája annak, hogyan csúsznak bele a mai nők a „férjezett, de egyedülálló anya” hálátlan kategóriájába. Ennek oka általában az otthon tanult és elfogadott családi minta, illetve az a rájuk nehezedő társadalmi nyomás és elvárás, mely szerint ezeket a feladatokat a nőknek kell elvégezniük.

Láthatatlan munka

Valójában mit jelent az, hogy a nő a család menedzsere? A sok fizikai munka mellett nagy lelki és érzelmi terhet. A szervezés, a tervezés, a problémák megelőzése, a konfliktusok elsimítása és a gyerekekről való gondoskodás a láthatatlan, de nélkülözhetetlen és létfontosságú családi tennivalók közé tartozik. Ez a szellemi teher időközönként súlyosabb, mint a fizikai munka. A család életének menedzselése, a kellemes otthoni hangulat, a rokonokhoz, barátokhoz, szomszédokhoz fűződő jó viszony fenntartása elmaradhatatlan része a családi életnek, és megőrzése jelentős energiát követel. Mindezek mellett rengeteg munkát jelent a nőnek saját érzelmei féken tartása. A saját szükségletek folyamatos háttérbe szorítása, a fáradtság leplezése akkor, amikor hónapokig nem tudja kialudni magát, vagy a gyerekekkel való közös játék, ami olykor nyűg. Ezek a „láthatatlan munka” további stációi.

Miért nem szóltál?

Emma, a francia képregényrajzoló megragadja azokat a pillanatokat, amikor a férfi azt kéri az asszonytól, hogy pontosan mondja el, milyen háztartási munka elvégzését várja el tőle. Mit jelent ez? Azt, hogy a férfi szemében a házastárs a háztartási munkák menedzserévé válik. „A nő ilyenkor lényegében projektvezető, a férfi pedig a beosztottja. Az asszony feladata tehát az, hogy megmondja, mikor és mit kell elvégezni. Ő osztja szét a feladatokat, neki kell tudnia, mi az előbbre való, és ő az, aki ellenőrzi a munka elvégzését” – olvassuk a képregény lapjain. A rajzművész szerint a legfőbb gond az, hogy a tervezés és szervezés már önmagában is teljes munkaidőnyi munka. „Ha tehát azt akarjuk, hogy a nők végezzék el a szervezést, ugyanakkor a munka nagy részét is, akkor együttesen 175 százaléknyi munkát várunk el tőlük.”

Változnak az idők

Jöhetnek-e ránk jobb idők? Remélhetjük-e, hogy a családokban majd azonos mértékben oszlik meg a házimunka elvégzése? Igen – legalábbis a közvélemény-kutatások szerint. Egyre emelkedik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a házimunkák elvégzésében egyenlő arányban kell osztoznia a férjnek és a feleségnek. 

A mai férfiak már sokkal gyakrabban kapcsolódnak bele a háztartás vezetésébe és a gyerekek nevelésébe, mint apáik, és közülük sokan már azt a nézetet vallják, hogy a házimunka az ő feladatuk is. 

Általában a gyerek születése után jelenik meg a felismerés, hogy a munkamegosztás igazságtalan a családban, és kerül terítékre az, hogy ki mit csinál vagy nem csinál, sokat vagy keveset vállal-e. Nem marad más hátra, mint világosan megmondani, ki mit vár el a másiktól, mit képes és mit hajlandó elvégezni. Az egyensúlyt közösen kell megtalálni úgy, hogy mind a két félnek megfeleljen. Ideális esetben még azelőtt, mielőtt a gyermek tervezése elkezdődne.

Ne legyünk férjezett, de egyedülálló anyák!

• Álljunk ellen a társadalmi nyomásnak, hogy mindent – a munkahelyi munkát, a gyerekek gondozását, a házimunkát – egymagunk végezzünk el. Adjuk ki magunknak a vezényszót: „Pihenj!”
• Ha a férjünknek eláll a keze a munkától, nem szokott „női munkát” végezni, esetleg olyan ügyetlenül csinálja, hogy inkább magunk látunk neki – felejtsük el ezt a hozzáállást! Legyünk türelmesek, ne hátráljunk meg. Ne féljünk, a férjünk idővel megtanulja a dolgok csínját-bínját.
• Ne kerüljük a konfliktust! Ne törődjünk vele, ha férjünk először értetlenül néz, miközben szólunk neki, hogy segítségre van szükségünk. Együtt alapítottunk családot, együtt kell hát gondját is viselnünk.
• Ha azt érezzük, mi már az elején elrontottuk, fel a fejjel! Tény, hogy ha kezdetben minden felelősséget magunkra vállaltunk, akkor nehéz változtatni. De nem lehetetlen. Legyünk kitartóak!