Ne hallj, ne láss, ne szólj! Az egymás mellett ülő három majmocska jutott eszembe a következő történetről. Legjobb hallgatni, bedugni a fejünket a homokba. De vajon mit lehet elérni hallgatással?
Iskoláinkban egyre gyakrabban verik, illetve pofozzák meg a szülők a tanárokat, többnyire a gyerekek szeme láttára. A pedagógustársadalom pletykái szerint Szlovákiában is több tanárt vertek meg, közülük kettőt magyar iskolában, a Csallóközben. Az esetek nem kerülnek nyilvánosságra. Az agresszív szülők elsősorban két rétegbe tartoznak: a leszakadtak (főként romák, akiknél a gyermek szent, a rajta esett sérelmet automatikusan megbosszulják) és a feltörekvő újgazdagok (akik úgy hiszik, nekik mindent lehet).
A most következő eset megtörtént, és a gyerekek, szülők, név nélkül nyilatkozó tanárok elmondása alapján rekonstruáltam. Egy hatodikos gyerekről van szó, akinek már kilencedikesnek kellene lennie, tehát 16 éves. A „kislány” hatalmas, van vagy nyolcvan-kilencven kiló, magasságban és szélességben is túlnőtte a tanárait, nemhogy társait. Fizikai ereje óriási. A tanárok és a diákok rettegnek tőle, nemrégiben egy gyerek karját cigarettával égette ki az iskolaudvaron. Az igazgatóság mindezzel tisztában van, de nem tesz ellenlépéseket, mondván: nem tudnak az esettel mit kezdeni. A leányka az ő iskolakörzetükbe tartozik, és az alapiskola 16 éves korig kötelező. Kirúgni tehát nem lehet.
A megvert tanár a lány osztályfőnöke, akinek a lány nem engedelmeskedik. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a tanárnak nem csupán a lányból van elege – a többi gyerekből is (és ezért sokszor „elszakad nála a cérna”). Amiből következik, hogy a szülők és a diákok nem szeretik, nem elégedettek vele.
Egy alkalommal a tanárnál ismét elszakadt a cérna, és megütötte a lányt. A gyerek jócskán megérdemelte a pofont, még akkor is, ha a diákverésnek az iskolában nincs helye. Ezután jött „rendet csinálni” az anyuka. Beszáguldott az osztályba, és se szó, se beszéd lekevert két jókora nyaklevest a tanárnak. A gyerekek szeme láttára – akiknek ma is az a véleményük, hogy a lány megérdemelte a pofont.
A fejlemények: a tanár mellett senki sem állt ki: sem a tantestület, sem az igazgatóság. Az igazgató egyáltalán nem védte a tanárt, sőt, tulajdonképpen rákente a felelősséget. A tanár előzőleg pofon vágta a gyereket, ezért nem tehet semmit – manapság már csak ilyenek a gyerekek jogai.
Mikor az erkölcsről kérdeztem, és arról, hogy azelőtt a tanárok simán osztogatták a körmöst, mégsem ment be egyetlen szülő sem, a véleményét tömören így fejezte ki: az egy másik világ volt. És hogy értsem meg, nem hozhatja hírbe az egyébként jó nevű iskolát. A végén burkoltan megfenyegetett: ha megkeresem a tanárt, annak még baja lehet belőle. Ki fogja dobni, amennyiben a kerület „szaglászni kezd”.
Egy másik iskolában is próbálkoztam, ahol nem történt ugyan tanárverés, de – saját bevallásuk szerint – ez csak a véletlennek köszönhető. Egyetlen tanárt sem találtam, aki nyilatkozott volna. Határozottan visszautasítottak. Ha a szülők megtudnak valamit, valami kompromitállót, nem fogják hozzájuk íratni a gyereküket. Ne feledjem: fejkvótarendszer van, minden gyerek pénzt hoz, még a renitens is.
Strédl Terézia gyermekpszichológus véleménye
– Mi az első reakciója a hallottakra?
– A pedagógia tele van rossz beidegződésekkel. A sok közül az egyik, hogy a tanárok nem osztják meg nehézségeiket a kollégákkal és más szakemberekkel. Attól félnek, ha segítséget kérnek, azzal elismerik, hogy kudarcot vallottak, és tehetetlen, rossz tanítónak minősülnek. Pedig ma az iskola olyan problémákkal néz szembe, amelyek megoldására egyedül képtelen. Másrészt, sajnos, a legtöbb iskolának nincs megfelelő belső szabályrendszere. Hogy került a szülő az osztályba? Már a portán fenn kellett volna akadnia. Szabályzatba kell foglalni azt is, ki miért felelős. Ahol nincsenek lépésszabályok, ott ilyen rövidzárlatos események történhetnek.
Strédl Terézia
– Egyre nagyobb iskolai agresszió tapasztalható mind a gyerekek, mind a szülők részéről. Mi ennek az oka?
– Véleményem szerint nem nagyobb az agresszió, mint régen. Inkább nem rendelkezünk elegendő önuralommal. Nem alakult ki társadalmunkban a konfliktuskezelés, a problémamegoldás kultúrája. Mi, felnőttek sem tudunk mit kezdeni a bennünk felgyülemlett agresszióval, ezért nem mutatunk jó példát gyermekeinknek se. A szülői példa ragadós! Ráadásul a rossz szülői mintákat a társadalom elfogadja, sőt, sok esetben támogatja. A negatívat erősítjük, a jót pedig nem vesszük észre. Pedig nincs belőle kevesebb, mint azelőtt. Csak a rossz mindig hangosabb és fájóbb, mint a jó.
– Ebben az esetben hol kezdené a probléma megoldását?
– Elsősorban az osztályban van egy túlkoros gyerek, aki rossz hatással van a többiekre. Az igaz, hogy kötelező 16 éves korig iskolába járni, de ez nem azt jelenti, hogy bármi áron ott kell a lányt tartani. Ilyen esetben megoldás lehet a redukált vagy az individuális oktatás (napi három tanóra hat helyett, illetve csak heti vagy havi konzultáció). Gyakran hallom iskolaigazgatók szájából: nem tehetek semmit, a törvény megköti a kezemet. A törvény valóban keskeny palló. Vannak azonban fehér foltok… Csak persze a nem szokványos döntésekért vállalni kell a felelősséget. Az igazgatóknak ezekben a kérdésekben még nincs elegendő rutinjuk.
– Úgy látom, hogy az iskolaigazgatók a fejkvótarendszer miatt nem merik megkockáztatni, hogy akár egyetlen gyereket is elveszítsenek.
– Nem kell, hogy elveszítsünk egy gyereket azért, mert integráljuk. Tanulászavar, magatartászavar, enyhe értelmi fogyatékosság esetében a többi tanuló és a tanárok érdekében más iskolai módszereket kell választani. De ehhez együtt kell dolgozni a szülőkkel, ami nagyon nehéz feladat. És erre ebben a pillanatban nincs felkészülve a pedagógustársadalom. A szülőt lassan, fokozatosan kell rávezetni – akár pszichológus, gyógypedagógus segítségével –, hogy gyermeke problémás. Ez ugyanis lefordítva azt jelenti, hogy csemetéje valamiben az utolsó. A szülő természetesen ezt nagyon rosszul éli meg, rendkívül tapintatosnak kell lenni vele szemben.
A legtöbbször mégis meggyőzhető, mégpedig ezzel a legfőbb érvvel: a gyermeknek nemcsak okosnak kell lennie, hanem boldognak is. A kettő nem mindig jár kéz a kézben. És ha a szülőnek voksolnia kell, a választás egyértelműen gyermeke boldogságára esik.
– Esetünkben a gyereket nem integrálták, és talán a szülővel sem történtek helyes irányú beszélgetések. Mit válthat ki a gyerekekből, hogy az anyuka felpofozta előttük a tanárt?
– Gondolkozzunk csak a két végletben. Az egyik a szorongó gyerek, akit az eset még inkább neurotizálhat. Megijed, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet: ha a tanárt felpofozták, akkor legközelebb ő kerülhet sorra. Szorongása felerősödik. A másik véglet az öntörvényeskedés. Az eset bátorítja azokat, akik hajlamosak a brutalitásokra, arra, hogy ököljogon oldják meg a problémákat. Az osztállyal nyíltan meg kell beszélni, mi történt. Idejében helyre kell tenni a normákat, hiszen a gyermek ebben a korban még nem feltétlenül tud különbséget tenni helyes és helytelen viselkedés között. Ha nem beszéljük meg velük a történteteket, netán azt fogják gondolni, hogy például minden pofont duplán kell visszaadni.
– Mit érezhet a tanár?
– Én behívtam volna a gyerek szüleit, elmondtam volna, hogy megütöttem a gyereket, én is ember vagyok. De ha jogot formálok arra, hogy én üthetek, de a másik nem, akkor csak saját magam alatt vágom a fát. Úgy tűnik, a tanárnál kiégési szindróma jelentkezett, ami azt jelenti, hogy már szeptemberben idegesítik a gyerekek, fáradt, kedvetlen. Ilyenkor pályát kéne módosítani. Ez lenne az egészséges modell – csakhogy erre sem a dolgozók, sem a munkaerőpiac nincs felkészülve. Viszont ha a tanár úgy marad a pályán, hogy tudja, az nem neki való, és legszívesebben mást csinálna, azt a gyerek megérzi. Nem lesz hiteles, nem fogják akceptálni, és mindenféle paradox helyzetek keletkezhetnek. A tanár egyébként még mindig megvédheti magát, visszaállíthatja renoméját. Megkérheti az igazgatót egy konfrontációra. Nyílt kommunikációval megmérettetheti magát egy szülői értekezleten. Nyilvánosság elé is viheti az ügyet, hiszen a nyilvánosságnak óriási ereje van, és a legérzékenyebb dolgokat tudja nagyon demokratikusan kezelni. Egyébként ha az eset igazságtalan volt, az első, aki a tanár védelmére siet, maga az osztály. De ha ez nem történik meg, és a tanár csak önmaga prókátora, akkor bizony el kell gondolkodnia…
– Jót tett azzal az igazgató az iskolának, hogy nem nyilatkozott?
– Nem. Itt állást kéne foglalni. Azt szoktuk mondani, hogy egy rossz döntés sokkal jobb, mint a semmilyen. Ha rosszul döntök, okulhatok belőle, korrigálhatok. De ha csak úgy szabadjára hagyom a történéseket, valójában szőnyeg alá söpröm a problémát.
Beátát öt éve egy szülő felpofozta az iskola folyosóján.
– Fiatal pedagógus voltam, rajzot helyettesítettem az egyik osztályban. A kisfiúval egész órán nem bírtam: fekete tintával fröcskölte az asztalt, a padlót, no meg a társait. Hiába kértem, figyelmeztettem, később már kiabáltam – vigyorogva tovább folytatta. Egyszer csak elszakadt a film: pofon legyintettem a gyereket. Nem ütöttem nagyot, és egyébként sem azelőtt, sem azután nem emeltem kezet diákra. Másnap reggel megjelent az apuka, aki egyébként a munkája miatt állandóan úton volt, havonta csak egyszer járt haza.
– Nos, az apuka reggel háromnegyed nyolckor megjelent, kihívott az osztályból, és a folyosón – a gyerekek, a szülők és a többi tanár szeme láttára – minden szó nélkül pofon vágott. Mire szólni tudtam volna, már faképnél hagyott. Hogy nő vagyok? Ez a kérdés nem zavarta. Bementem az igazgatóhoz, aki érdemben nem nyilatkozott. Azt mondta, én vagyok a hibás, minek ütöttem meg a gyereket. Lángoló arccal összecsomagoltam, hazamentem, és megírtam a felmondásomat. Másnap aztán mégis maradtam, mert az igazgató (aki egyébként egy jóságos öregúr volt) rábeszélt, hogy ne menjek el. Attól kezdve – mit tehettem? – ignoráltam a gyereket. A többiek nem merték szóba hozni az ügyet. Az egészet néma csönd övezte.
A pedagógusok a huszonkettes csapdájában vergődnek. Nem szabad felolvasni a gyerekek osztályzatát az osztály előtt, mert ezzel beletaposhatnak a gyermek személyiségi jogaiba. Ha a gyerek cigarettára gyújt a tanár szeme láttára, az rászólhat ugyan, hogy nyomja el a cigarettát, de már nem kobozhatja el a cigarettásdobozt.
Ha mégis megteszi, pórul járhat, ugyanis ha a gyerek azt állítja, hogy egy szál cigivel kevesebb van a dobozban, a tanárt megbüntethetik. A fenyegetődző, rendetlen gyerek igazgatói megrovást, rontott magaviseleti jegyet kap – de nem zárják ki. Az órát zavaró tanulót még a tanteremből sem szabad kiküldeni… Pedig a gyerekek évről évre kezelhetetlenebbek. Pontosabban: megértették, hogy nekik sokat lehet. Úgyis átengedik őket… Fejkvótarendszer van – senki sem vállalja azt a kockázatot, hogy összetűzésbe kerüljön a szülőkkel, akik gyakran az első konfliktusnál átviszik a gyereket egy másik iskolába.
Tény persze, hogy egyre több a rossz tanító, a rossz pedagógus, az alkalmatlan iskolaigazgató. Egyre kevesebb a jó tanár. Az igazán jó pedagógus. A tanárok a legalacsonyabban fizetett értelmiségiek közé tartoznak. (A mostani kormány által beígért fizetésemelés megtörtént ugyan, de nevetséges összeggel). Az iskolaügy ördögi körbe került – a jó tanárok, akik pofonok nélkül is ki tudnák vívni a tiszteletet, elhagyják a pályát. Sokan furcsa dolgokra vetemednek, hogy megőrizzék renoméjukat. Hogy mik ezek? Az egyik tanár ismerősöm nyíltan megfenyegeti a felsőéveseket: most még véd benneteket az iskola, de ha kijuttok innen… Egy másik úgy oldja meg a dolgot, hogy behívatja a gyereket a tanáriba, és négyszemközt ad neki egy pofont. Ha pedig felelősségre vonják, letagadja.
A. Szabó László:
– Sajnos egyre gyakrabban vagyunk tanúi hasonló eseményeknek, de úgy vélem, ez már csak a jéghegy csúcsa. Minden bizonnyal sok mindennek meg kell történnie, amíg a dolgok idáig fajulnak. A motívumok nem ismertek, csak a végkifejlet. Ezért aztán prejudikálni sem érdemes. Minden egyes esetet a saját kontextusában kellene vizsgálni.
– Közismert tény, hogy az iskola a társadalom tükre. Tény, hogy a tanár felelőssége mindig nagyobb, mert elsősorban neki kellene tiszta és támadhatatlan döntéseket hozni – pedig erre igazából senki sem készíti fel, és jobbára senki sem támogatja. Azt a fajta vélekedést azonban, hogy a tanárnak csak kötelességei vannak, míg a gyereknek (és a szülőnek) csak jogai, mivel a tanuló bármit megtehet, a pedagógus kezében pedig nincsenek megfelelő eszközök, sarkított véleménynek tartom. Egy demokratikus keretek között működő oktatási rendszerben mindenkinek vannak jogai. A rendszer közlekedőedényként működik: ha az egyik oldalon sérülnek a jogok, az kihatással van a másik oldalra is. Kötelességek és jogok ugyanakkor mindig feltételezik egymást, és az egyik fél kötelessége a másik jogait erősíti. (Pl. az az előírás, hogy a tanuló nem rendetlenkedhet az órán, az a pedagógusnak a zavartalan munkavégzéshez való jogából fakad.) Amennyiben valaki sérti mások jogait, azt szankcionálni kell, lehetőség szerint azonban nem erőszakkal, hiszen a pofon mindenki számára megalázó.
– A megoldások keresésében elsősorban az empátia és a kölcsönösség elvének alkalmazása segíthet. A konfliktusok oka egyébként is általában a kölcsönös tájékoztatás hiányában keresendő. Ismeretes az a régi történet, miszerint ha a gyerek az iskolában kapott egy pofont a tanítótól, még véletlenül sem szólt a szüleinek, mert biztos lehetett benne, hogy az apjától megkapja a másik pofont is. Ma az effajta magatartás már nem igazán jellemző. Más értékrendszer uralkodik, csorbul a pedagógusok tekintélye, erkölcsi és anyagi elismerésük egyaránt mélyponton van.
