Tisztelt szerkesztőség! A korábbi számukban megjelent cikk késztetett arra, hogy megírjam a történetemet.
Az én sorsom is hasonló, mint Otilkáé. Fiatalon boldog voltam a férjemmel, akit jó megjelenése miatt sokan irigyeltek tőlem. Ő már a házasságunk elején is ivott, de akkor ez még nem volt zavaró.
Szerettem volna, ha építünk egy szép családi házat, mert olyan lakásban éltünk, amely nem volt a miénk, de ő azt mondta, nem akar az építkezés miatt nyomorogni. Akkor még nem tudtam, hogy számára a nyomorúság azt jelenti, hogy nem ihatja le magát, nem gavallérkodhat, nem fizethet az ivócimboráinak.
Négy gyerekünk volt, nekem is dolgoznom kellett. Előfordult, hogy sokáig túlóráztam. Egyszer ilyenkor eljött a munkahelyemre, részegen, hogy azonnal menjek haza. De nem tehettem meg, hiszen be kellett fejezni a munkát. Amikor aztán végre éjjel hazajutottam, a lakásajtó zárva volt. Fel kellett ébresztenem a gyerekeket, hogy be tudjak jutni a lakásba.
Sokszor mások piszkálták fel, irigységből. Ilyenkor részegen és dühösen jött haza. Ha épp tévét néztem, elvárta, hogy azonnal felugorjak, vacsorát melegítsek neki.
Amikor pedig elé tettem mindent, eljátszotta a sértődöttet, és nem evett, elment lefeküdni. Mikor másnap megkérdeztem tőle, mennyit ivott, azt válaszolta: isten tudja. De sok minden más is történt, amikor berúgott. Ha valakinek panaszkodtam, milyen a férjem otthon, nem hitték el nekem, mert a külvilág felé más arcát mutatta. A sok szenvedés miatt idegösszeomlást kaptam, harminchat évesen már a pszichiátrián kezeltek, majd nyugdíjaztak. Akkor kicsit meghökkent, de tovább ivott.
Egyre gyakrabban fordult meg a fejemben a válás gondolata. Aztán ő is megbetegedett, tbc-t kapott. Kikezelték, de megmondta neki az orvos, hogy nem szabad innia. Nem bírta ki. Folytatta az ivást, és újra megbetegedett. Már nem tudtak rajta segíteni. Ötvenkét évesen halt meg, májzsugorodásban. Négy kiskorú gyermeket hagyott maga után. Irigylem azokat, akik békességben öregszenek meg egymás mellett. Én egyedül élek, kézimunkázom, templomba járok, és ez nekem békét, megnyugvást jelent.
Tisztelettel: Katalin
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
