Kamaszkorunkban – tizenéves korunk elején – folyton szerelembe estünk. Nyár volt, szünidő, a városi fiúk biciklivel járták kis falunk utcáit, mi pedig szerelmesek voltunk, mint az ágyú.
Igaz, hogy már sokkal előbb éreztem a nagy meleget, az égető napsütést, de a strandpapucsok ébresztettek rá, hogy itt van. Azóta már más dolgokra is felfigyeltem.
Játékos, színes, vidám, kalandos... s legfőképp felejthetetlen. Persze, ahogyan a mondás is tartja, „ahány ház, annyi szokás”, vagyis minden felnőttnek és gyermeknek más róla a véleménye.
A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de egy dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."