– Drága Frédéricem, pihenj meg kicsit. Beleszédülök, ahogy fel-alá sétálsz! Ülj ide, Kedvesem, nehogy kimerülj megint...
A nő a kandallóhoz lép, gyengéden belekarol szerelmébe, s a kanapéhoz vezeti a fiatal zeneszerzőt.
– Egy dallam jár a fejemben, Szerelmem. Azt csiszolgatom, még ma kottába jegyzem. Tudod, milyen nehezen jön az ihlet. Nem engedhetem elszállni... – Frédéric vézna ujjait végigfuttatja egy képzeletbeli billentyűzeten, s közben engedelmesen tűri, hogy szeretett nője eligazítsa mögötte a kanapé párnáit. Az elmúlt hónapok módfelett meggyötörték a testét, gyógyulása még mindig távoli reménynek tűnik.
– Felhozzák végre a zongorádat, s akkor hallhatom a muzsikádat! Csak tudnám, hogy az a rozoga szekér miként birkózik meg azzal a nehéz darabbal – mélázik el nő, majd szerelmesen a férfi vállára dől. Látszatra senki meg nem mondaná, hogy hat év korkülönbség van köztük a pantallóba bújt Aurore javára.
Aurore... Csak Frédéric hívhatja gyermekkori nevén. Másoknak ő már George Sand, a híres párizsi írónő. Nagyanyja inkább szigorúan, mintsem szeretettel ejtette ki a nevét, jórészt parancsolóan szólt a kislányhoz. Apja korán meghalt, anyja meg épp ellenkezőleg, nagyon is élni akart, így a grand-mère* verte belé az úri etikettet. Mert egy úrilány akkor is úrilány, ha semmi kedve hozzá... Neki pedig semmi kedve nem volt hozzá. Apácanövendékből lett feleség, anya és szerető.
„Mennyire félreismerik ezt a nőt Párizsban!” – mosolyodik el Frédéric, miközben tekintete végigsiklik a mellkasán pihegő nőn. „Ugyan ki gondolná, hogy ebben a rebellis, nadrágos, nyakkendős asszonyban ennyi szenvedély és gyöngédség lakozik? Kemény és mégis lágy, olyan, mint egy puha párna. Az egyik pillanatban egy képzeletbeli álomvilágban kóborol, a másik pillanatban bohém, a harmadikban meg nem is lehetne racionálisabb...”
A következő pillanatban Aurore gyerekei viharzanak be a szalonba: egymást kergetik, s közben nagyokat kacagnak.
– Elég, elég! – csitítja őket az anyjuk. Solange, a cserfes kislány szót fogad. Tudja, hogy vigyáznia kell bátyjára, a beteg Maurice-ra, hiszen miatta utaztak Mallorcára. Az orvosok azt mondták, a mediterrán levegő jót tesz majd a fiúnak, s a tüdőbeteg zenésznek is csak hasznára válhat az út. Aurore feláll, hogy a szobájukba kísérje gyerekeit. Közben a lelkükre köti, hogy kora reggel érkezik a spanyoltanár, utána pedig – ha valami csoda folytán elállna az eső – lovagolni mennek. Frédéric tűnődve néz a távolodó sziluettje után. Frédéric Chopin, a tehetséges zeneszerző, aki már tizenévesen a varsói szalonok kedvence volt, Párizsban pedig egyenesen imádták őt.
Kint zord eső veri az ablakot. Frédéric szerelmes. Szerelmes a nőbe, aki a zord körülmények ellenére itt, a világ végén is meghitt fészket alakított ki számukra. A nőbe, aki gondját viseli a saját két gyermekének, s neki, a még mindig nagybeteg zeneszerzőnek, éjjelente pedig elszántan dolgozik a regényein...
Négy teljes napon át zötykölődtek a lovaskocsin, mire elérték a kikötőt. Először Barcelonába hajóztak, onnan közelítették meg Mallorcát. A varázslatos szigetet éppen a napfelkelte pompás színeiben pillantották meg, ám Frédéric nem sokáig élvezhette ezt a gyönyörűséget. Ágynak esett, s hetekig feküdt magas lázzal és tüdőgyengeséggel. Az orvosok csak a fejüket csóválták, a fogadós viszont – amint egy kicsit megerősödött – kitessékelte őket a szállóból. „Itt nem maradhatnak, a fertőzés veszélyes lehet a többi vendégre!” – méltatlankodott, s távozásuk után még a zeneszerző beteg ágyát is tűzre vettette. A mallorcaiak végül felajánlották, hogy költözzenek az erdő melletti üres kolostorba. Több mint három hónapon át rostokoltak a vastag falak között. Időközben beköszöntött a hideg: nem kell szépíteni a dolgot, a szerelmeseket napsütés helyett Mallorcán nem szűnő eső fogadta, s a telet egy fűtetlen kolostorban kellett végigszenvedniük. Nem így képzelték, amikor elhatározták, hogy néhány hónapra maguk mögött hagyják a zajos Párizst – pletykás főúri szalonjaival egyetemben. Ahol Frédéric Chopint mindig örömmel fogadták, a nők imádták romantikus lelkét és lírai zongorajátékát, szerelmét viszont csak megtűrték.
Liszt Ferenc és szeretője, d’Agoult grófnő szalonjában találkoztak először. A betegesen sovány, halk szavú zenész első benyomása nem volt épp kellemes a nőről, aki magát George Sandnak nevezte, és aki hetykén férfiruhába bújt. Az apró termetű asszony egész este egy helyben ült, és egyik szivarról a másikra gyújtott. „Ó, ha én ennyi szivart szívnék, másnap már vihetnének is a temetőbe!” – gondolta akkor Chopin. Meg sem fordult a fejében, hogy a hamvas Konstancja Gładkowska és a porcelánarcú Delfina Potocka grófnő után épp ez a férfiruhában járó nő lesz a következő, aki elrabolja a szívét. Olyannyira, hogy Párizs azóta sem bírja megemészteni ezt a viszonyt...
A rosszmájú krinolinos hölgyek csak kacagtak rajtuk: ez csak egy gyors passage** a férfiakat reggeliző, rémséges nő életében! A szerelmesek szinte menekültek a kíváncsi tekintetek elől. Chopin senkinek nem szólt az utazásukról, csak legjobb barátján keresztül üzent a szüleinek Varsóba, hogy néhány hónapig ne várjanak felőle hírt.
Frédéric és Aurore a kedvezőtlen körülmények ellenére ezen az eldugott helyen végre egymásra találtak. Alig várták, hogy egymás mellett legyenek, s végre ne kelljen törődni a mérgező pletykákkal. A zeneszerző már csak emiatt is igyekezett meggyógyulni: nem akarta elvesztegetni a drága perceket. Most is erős vágyakozást érzett Aurore iránt, alig bírta kivárni, hogy a nő visszatérjen a szalonba. Szalon? Messze volt ez a párizsi szalonoktól – valamiféle közösségi terem lehetett a szerzetesek számára, mert csak ebben a helyiségben fért el a kényelmes kanapé a kandalló mellett.
Szerettek itt összebújni, mesélni vagy hallgatni. Akit szeretsz, azzal minden jó. Azon az estén lassan eredt meg a beszéd fonala, annyira szép volt a pillanat.
– Min dolgozol, Kedves? – a csendet végül Aurore mély hangja törte meg.
– A cisz-moll keringőt javítgatom, a középső részébe egy új motívumot gondoltam ki. És az f-moll noktürnnel is haladok, az lesz az első, amit eljátszom majd neked a zongorán.
– Az a sok szomorú moll! – sóhajt fel Aurore. – Ezt is olyan sokáig fogod írni?
A szemrehányást Frédéric elereszti a füle mellett. Bizony, néha két évbe is beletelik, mire a kiadó kézhez kapja a nyomtatásra kész művet.
– Nem lehet mindenki olyan, mint te, Szerelmem! – mosolyodik el a zeneszerző, s a nő tudja, mire céloz. Hisz Aurore, amint elkészül regénye egy újabb fejezetével, másnap reggel már postára is adja, hogy az minél gyorsabban a kiadó asztalán landoljon. Amit leír, azt abban a pillanatban löki is el magától, mint egy mostohagyereket... Mintha azok a sorok nem is az övéi volnának. Frédéric dúdolni kezd, egy régi lengyel gyermekdal foszlányai jutnak eszébe.
– Mesélj kicsit a gyermekkorodról! – kérleli Aurore. – A kis Fadette-et írom, az egyszerű, falusi élet szépségeiről. De azt te élted át, nem én... Mesélj róla, Kedves.
Frédéric egy pillanatra elméláz. Visszarepül az időben, s belekezd:
– Vézna fiú voltam. Nem szerettem enni, anyám állandóan aggodalmaskodott az egészségem miatt. Ezért Varsóba költözésünk után is rendszeresen visszajártunk vakációzni a grófi birtokra. Itt kapott munkát az édesapám, itt alapított családot, ide születtünk a testvéreimmel. A családhoz tartoztunk. A nyári napokon kihúzatták a zongorát egy terebélyes fa alá, és sötétedésig muzsikáltam. Minden áldott este. Néhány hét alatt felerősödtem a zsíros tejtől, a friss levegőtől és a sok pihenéstől. Frycek: így hívtak, ez volt a lengyel becenevem...
Az emlékezés kissé elszomorítja Chopint. Egy évtizede már, hogy utoljára eszébe jutott a beceneve. A gyermekkori bolondozások, a gondtalan csínytevések, a boldog szaladgálások a múlt ködébe vesztek. Kiszakadt a családi körből, amely szeretetet adott és biztonságot. Ez Párizsban éppen úgy fájt, mint itt, a hegy tetején, Valldemossában. Aurore érzi, hogy vihar dúl a szeretett férfi szívében, nem erőlteti tovább a beszélgetést.
Másnap Frédéric Chopin, a legendás zongoravirtuóz leül a zongorája mellé, és csak játszik, játszik kifulladásig. A cisz-moll keringő gyöngyöző futamait egy polonéz, majd egy noktürn követi, s mindegyik melankolikus, moll-hangnemben szólal meg. Kifejezik egy különleges művész világfájdalmát, akinek fáj Lengyelország, fáj a francia szó – és maga a szerelem is fáj. Halkan játszik, vékony ujjaival alig érinti a billentyűket, fejét kissé oldalra hajtja, szemét félig lehunyva tartja. Csak a pilláin keresztül észleli, hol van. „Az én Frédéricem” – Aurore elalvás előtti utolsó gondolata is a szerelméé. A fiatal zeneszerző még sokáig a karjaiban tartja a nőt, akit az élet ajándékul adott neki. Nem akarja elengedni, egyetlen pillanatra sem. Kapaszkodik belé, amennyire csak erejéből telik. A hold erős sugara az apró szerzetesi zárka fekhelyére világít. S Frédéric hallja a hangot:
– Frycek, te ebbe bele fogsz halni.
Amour mortel. Halálos szerelem.
Szómagyarázat: *grand-mère: nagymama / **passage: futam
