Barátaim már mosolyognak rajtam, amikor menetrendszerűen minden télen előhozakodom a kedvenc témámmal, mégpedig azzal, hogy én bizony nyugdíjaskoromban...
Hogyan történhet meg még ma is, hogy egy nő ugyanabban a munkakörben kevesebb fizetéshez jut? Miért találunk olyan kevés nőt a vezetői pozíciókban? A minket érintő negatív sztereotípiákért mi magunk, nők is felelősek lennénk?
Egyórás késések csúcsidőben, döcögő szerelvények, magukat a semmi közepén megadó mozdonyok. Kis túlzással ugyan, de dióhéjban így lehetett jellemezni azt, ami a Pozsony és Komárom közti vasútvonalon zajlott az elmúlt évben.
Az Elfújta a szél című film Vivien Leigh főszereplésével annak idején óriási siker volt. Napjainkban a történetet nem lehet filmre vinni: nem számít, hogy a könyvet nem most írták, s a korabeli viszonyokat tükrözi.
„Szeretetkönyv” – díszelgett kézzel írott betűkkel a lila fedelű könyvecske címoldalán. „Szeretném, ha te is továbbadnád, miután elolvastad. Ajándékozz meg vele valakit, aki különleges neked” – mondta a barátnőm, amikor a szülinapomon átnyújtotta a könyvet.
Sose gondoltam volna, hogy létezik egy univerzális módja a testünk elfogadásának és a gátlásaink feloldásának. Mígnem tavaly az életembe csöppent a tánc, és mindent megváltoztatott.
Amikor a halál szóba kerül, általában kényelmetlenül érezzük magunkat, ami érthető. Az elmúlást jelképezi, bánatot és hiányt hagy maga után, s az utóbbi években többször is kopogtatott az ajtókon.
Bele sem gondolunk, de manapság olyan mértékben függünk a különböző technikáktól, hogy nélkülük nem csupán elveszettnek éreznénk magunkat, de kis túlzással egy világ omlana össze körülöttünk.
Mosolygok. Itt vagyunk. Otthon vagyunk. Egyelőre ezek csak nyugodt pillanatok, mert az új otthon új feladatokkal is jár, a feladatok pedig némi feszültséggel. Egyszerre félelmetes és izgalmas.
"Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel."