Nincs anya, aki föl ne tenné a kérdést: milyen anya vagyok én? Mert mindannyiunkban ott a kétely – ebben az értéket tévesztett korban különösen. Vajon jól csinálom-e? És sokszor, ha gond van a gyerekeinkkel, készen a lelkifurdalásra, azonnal megrettenünk: Én rontottam el? Hol? Mikor?
Régen az anyáink, a nagyanyáink az anyaságot gyötrődés nélkül élték meg. Ha nagy néha gondoltak is arra, vajon jól nevelik-e a gyerekeiket, nem volt bennük akkora bizonytalanság, mint napjainkban mibennünk.
– Hogy tudtok ennyit nyűglődni egy gyerek körül?! – fakadt ki a szomszéd néni, amikor végignézte dédunokája szoptatását. Valóságos kis ceremónia volt. A feladat súlya alatt roskadozó anyukának a papán kívül mindkét nagymama próbált segíteni. Így aztán négyen figyelik a kéthetes kislányt. Ha felsír, négyen tanakodnak, fel kell-e venni, szabad-e ringatni. Valaki mindig megsértődik, azt ki kell engesztelni, s az elcsigázott, bizonytalan fiatal anya azon gondolkodik: hol van itt a harmónia, amire úgy vágyott a szülés előtt.
Piroska néni még úgy nőtt fel, hogy közben módja volt megtanulni, mit hogyan kell csinálni egy kisgyerekkel. Egy többgenerációs famíliában – ahol mindenkinek megvolt a maga tennivalója – erre jócskán volt lehetősége. Unokájának mindez már nem adatott meg. Mára szétcsúsztak a nagy családokat összetartó keretek, a nagyszülők legfeljebb vendégek, és sok családból hiányoznak az apák. Az anyák dolgoznak: az idejük kevesebb, a felelősségük nagyobb lett.
Nem tanulnak „anyául”
– Egyre ritkábban hallom a gyerekektől, hogy az én anyukám ezt így csinálja, az én anyukám ezt így szokta – mondja egy óvónő ismerősöm. – Nyilván, mert nem lábatlankodhatnak eleget mellette. Azelőtt a kislányok ott kavargattak, törölgettek a konyhában. Ha van testvér, akkor a lány azért belekóstol a babázásba, de sok az egyedüli kisgyerek: nekik a felesleges magyarázatok helyett inkább tapasztalniuk kellene. Mert az anyaszerep leginkább észrevétlenül tanulható.
Könyvből nem lehet. Pedig ezt próbáljuk. Csak körül kell nézni, mi minden jelenik meg nevelési szakirodalom címén. A kiadók érzik: idő és példák hiányában, az ösztönös megérzések félretolásával, a megfelelés bűvöletében könyvekkel vértezzük fel magunkat. Ami addig nem baj, míg megtudjuk belőlük, hogy az érzelmi kapcsolat a gyerekkel már magzati korban kialakul.
A baj akkor kezdődik, ha mondjuk, egy bepisilős gyerek édesanyja azon kezd gondolkodni, nem azért van-e baj a gyerekével, mert míg várta, nem „foglalkozott vele” eleget. – Csak az a baj, hogy nem ugyanazokat olvassuk – nevet Ildikó. – Én tápszeres, bölcsődés gyerek voltam. Most más idők járnak, anyu ezt nem nagyon érti. „Meddig akarod még szoptatni?!” – kérdezi. Vagy: „Évekig veszed a drága pelenkát! Rég a bilin kéne ülnie!” Amikor a kisfiam életében először lett beteg, férjemmel mindketten a saját könyvünket lapozgattuk. A szomszédasszonyom csendesen csak ennyit mondott: „Mi lenne, ha először adnátok neki egy lázcsillapítót?”
A lélektan felismerései – jó ideje ezek is azon nyomban frissen kaphatók – szintén megingatták az anyák biztonságérzetét. Hiszen melyikünk ne akarná a gyerekét megvédeni a traumáktól, és ép lélekkel, nagy dolgokra képesen engedni a világba? Mindent elolvasunk, ami a kezünk ügyébe akad, és így többet mérlegelünk. És ritkábban hallgatunk arra a bizonyos belső hangra, hogy ha elesik, odaszaladok, és magamhoz ölelem, ahelyett, hogy elmagyarázom neki, miért esett el.
Nagyon jól akarjuk csinálni, görcsösen meg szeretnénk felelni, és ezért nap mint nap fizetünk: bizonytalansággal, lelkiismeret-furdalással, elégedetlenséggel. Egyébként ha ma egy pszichológust megkérdeznek, milyen a jó anya, Winnicot-ra, a szakma elismert tekintélyére hivatkozva, így válaszol: Nem kell jó anyának lennie, elegendő, ha „elég jó” anya. Az „elég jó” anya kielégíti a gyereke testi és lelki szükségleteit, de bármennyire is szeretné, nem erőlteti rá a saját vágyait.
Andrea, 34 éves, pedagógus
– Édesanyám húszévesen már anya szeretett volna lenni. Édesapámmal együtt nagyon várták a születésem. Ilyen légkörbe érkeztem. Gyermekként megtapasztaltam, hogy a hosszan tűrő anyai türelem kifogyhatatlan. Édesanyám jól tudta, hogy a gyereknek nem könnyű az alkalmazkodás a felnőttek világához.
Ki tudta várni a megfelelő pillanatot, mindig megtalálta az alkalmas helyzetet, hogy mikor nyesegessen rajtam. Iskolásként érezhettem, hogy hite és bizalma nem rendül meg bennem soha. Biztatott, ha kudarc ért – amivel erőt adott, és előrébb lendített.
– A mai napig kevés szóval, sőt, szó nélkül is meg tud bocsátani. Tudja, hogy először magunkban kell keresni a hibát, hiszen a gyermek sok mindent tőlünk les el. Szeretete átemelt s a mai napig átemel a nehézségeken. Tudja: dacra nem lehet dühvel, neveletlenségre gorombasággal, szívtelenségre hidegséggel válaszolni. Mert a szeretet: felold, az öröm: gyógyít, a jóság: fölemel. A legcsodálatosabb dologgal ajándékozott meg: az IDEJÉVEL.
– Mára édesanyám nagyanyává „érett”, olyanná, akiért rajonganak az unokái. S én is anyává váltam – olyanná, aki igyekszik követni a tőle elesett mintát, ugyanúgy nevelni két gyermekemet, s mellettük egy osztálynyi kisdiákot. Hiszem az ünnep erejét, de számomra „táplálóbbak” a hétköznapok adta apró örömök, melyeket az őszinte együtt nevetések, beszélgetések és az önfeledt játék során élünk meg.
