Ki mást kérdezhetnénk az ünnepről, ha nem Szvorák Katalint, aki annyiszor megénekelte a karácsonyt. Szvorák Katalin a miénk, hisz tőlünk került a világot jelentő deszkákra.
„Végre beköszöntött a december. Az én hónapom! Diós és mákos kalács illata lebeg a konyha felől. Ebből tudom, már nincs messze a karácsony” – réved vissza gyerekkorába Hubay Éva, a szentendrei Karácsonyi Múzeum megálmodója és tulajdonosa.
Beborult az ég, szürkévé vált a kékje. Vállunkra vettük a batyut, és elutaztunk egy Ipoly menti faluba. Vonattal. Az ipolygalsai átkelőnél még mindig bakter vigyáz a közlekedőkre. Olyan, mintha a sínek mentén megállt volna az idő...
Volt idő, amikor nem aludtam a nyugtalanságtól és a sajnálkozó tekintetektől. Máskor attól rettegtem, el fogom veszíteni a barátaimat, és magamra maradok a játszótéri lócán az árnyékommal. Szégyelltem kimondani, hogy főállású édesanya vagyok.
„A szakítás örök sebet ejtett a szívemen. Egy perc alatt váltunk szét, én pedig egy másik világba zuhantam” – mondja Vica, aki negyven felett próbál párt találni.
A mai egy gondoskodó apanemzedék. Határozottan nem olyan apák a maiak, mint a régiek, mikor is a férfiak leparkoltak a focipályán vagy a söröskioszk mellett, és nem törődtek a gyerekeikkel. Persze, ma sem minden apa jó apa...