Már maga a kérdés is rossz: rosszul van feltéve. Mert a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A kérdés: hogyan férnek meg a zombik, fekete boszrokányok és a töklámpások a kegyelettel, a halottainkra való csendes megemlékezéssel?
A félig-meddig tudatos álmatlansági rituálé a harmincadik évemben kezdődött. A tetőpont a legrövidebb éjszakával érkezik el. Egy „sötétnyi” múltidézés – alvás helyett. Mellesleg születésem ideje is a nyári napforduló estéjére esik. Apák napjára.
A dunaszerdahelyi Villa Rosát az Év Éttermének választották meg Szlovákiában. Mi kell ahhoz, hogy egy konyha ilyen fényes díjat kapjon? Miből áll a szakács vagy a pincér napja? Mit csinál a pultos? Ennek jártunk utána: vagyis belestünk a kulisszák mögé.
Nyugati pályaudvar. Tranzitzóna. Aisa 14 éves, Afganisztánból jött. Fülig mosoly. Elég jól beszél angolul, és amit nem tud, azt kézzel-lábbal mutatja. Úgy tűnik, hogy örül nekem. Végre valakinek felteheti a kérdéseit.
Falusi padláson porosodó, nagy értékű műtárgyak, kertvégéből előásott ezüst étkészlet, grófi címerekkel fémjelzett tárgyak. Köztünk élnek – a Csallóközben.
Különbözik. A szlovákiai magyar az anyaországbelitől. Miben? Más világban élünk, ami nem olyan nagyon, de azért mégiscsak különbözik a miénktől. Milyenek vagyunk mi, szlovákiai magyarok, és milyenek ők, a magyarországiak?
Fél évet éltem Törökországban az egyetem alatt. Az ország bekebelezett, titkok tudója lettem, török családok messziről jött, kedves ismerőse. Barátságokat kötni tényleg nem nehéz.