Írásunkban egy kalandra vágyó olvasónk elbeszélése nyomán elevenednek meg a fagyos-havas északon szerzett élmények. S mikor is meséljen róla, ha nem most, télen, mikor nekünk is volt némi téli élményünk... Aki mesél: Nagy Zsóka.
Bármennyire hihetetlen és elképzelhetetlen, vannak kisgyerekes anyukák, akik unatkoznak. Ez derült ki két asszonyka párbeszédéből, amit természetesen kihallgattam, merthogy a zöldségesstand előtt sorakoztunk, ők is, én is, no, meg az ő fiókáik.
Valóban jó megoldás az, ha idősotthonba küldjük öreg szüleinket, rokonainkat? Ki fogjuk-e bírni, ha majd egyszer minket is kiköltöztetnek a saját házunkból?
Tévedés azt hinni, hogy a mese csak gyermekeknek való. A mese a felnőtteket is segítheti. Azt mondják, aki megvalósít egy mesét, az közel jut az élet forrásához. Főhősünk közel jutott az élet titkához, mert a két kezével felépített egy mesebeli tornyot.
Régen nálunk minden szenteste összegyűlt a nagycsalád. Együtt vacsoráztunk. Zsivajjal, élettel telt meg a ház, és én imádtam. Mostanra már csak a családi anekdoták maradtak, amelyeket elmesélünk egymásnak újra és újra…
A szalagból kötött masni története a sumérokig nyúlik vissza. Később (a 17. században) a befont hajon „szerelemtincsként” viselték. Mígnem jött a francia...
"Rázzák le magukról a hétköznapok terheit és teljesen adják át magukat a karácsony szellemének! Ritka alkalma ez az évnek és olyan sokat kell rá várni. Ne hagyják, hogy jó élmények nélkül teljen el!"