Talán nem tévedünk, mikor azt írjuk, hogy fénykorukat élik a jósnők. De vajon ki lehet-e előre számítani, hogy mi történik velünk a jövő héten vagy tíz év múlva? Hogy eljön-e a nagy Ő?
Régen azon volt a hangsúly, hogy a munkát és a magánéletet elválasszuk egymástól, manapság viszont sokan más irányból közelítik meg a kérdést, és összekapcsolják a kettőt. Ez lenne a helyes?
Ami egy könnyed délutánnak ígérkezett, hamar tanulságos történetté vált arról, hogyan képes néhány lenéző pillantás és gúnyos megjegyzés pillanatok alatt romba dönteni egy nő önbizalmát – majd arról is, hogyan lehet azt saját erőből újra felépíteni.
Azt gondoljuk, hogy a női témák – a pipere, a szépítkezés, a divat, a „villogni és fénybenállni” – lenézendőek. Nem, dehogy! Mi, nők ilyenekkel is tudjuk szépítenia világot, hogy az még kellemesebb hely legyen.
Vannak történetek, amelyek nem tündérmesék, hanem lassan kibomló ébredések. Egy nő vallomása ez, aki húsz év házasság után szembesült azzal, hogy a szeretet, amelyben hitt, már csak látszat volt.
Gyakori, hogy futó találkozások során annyira megértjük egymást egy ismeretlen emberrel, hogy szinte csodálkozunk. Aztán mégsem folytatódik a barátság. Vajon miért van ez?